Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 12. szám - Határ Győző: Életút
akarok lenni”. Nem akartam én senkinél nagyobb ez-az lenni; persze szakaszról szakaszra természetesnek vettem, hogy ez-az leszek, pl. zeneszerző, hiszen valóságos kottaheggyé nőtt a kezem alatt, amit összekomponáltam... Jut eszembe. Hegedű-partitákat adtam egyszer Szécsi Magdának, akinek szeráfi muzsikálása mellett szánalmas hangicsálásnak hathatott, mikor szoná- táztunk vagy kettősversenyeket játszottunk: neki dedikáltam. Hát egyszer, uramfia! Lehet annak 15 éve már. Mit hallok a pesti rádión, ahogy itt Londonban a zenei adást véletlenül elfogom? Az én szóló-partitám egyik mozgalmas tételét, vonószenekarra meghangszerelve! Örültem neki és hálatelten gondoltam az ihletett plagizátorra - dehogyis tekintem annak: legyen az övé... — KL És Weiner Leóhoz, a vonósnégyeseddel? Nem mentél hozzá vissza? Nem én. KL És Bartókhoz? Nem is mertél bemenni? Egyetlen egyszer volt alkalmam pár szót váltani vele; CSODÁK ORSZÁGA HÁTSÓ EURÁZIA című regényemen dolgoztam, neki ajánlottam és nagyon készültem, hogy a gépirat egy tiszteletpéldányát felviszem hozzá. Mire idáig jutottam, ő már Amerikában járt s mint tudod, ottrekedt. KL CSODÁK ORSZÁGA...?! Tartsunk rendet. Mikor kezdted el? Rosszul kérdezed s nagyon is hogy tartsunk rendet. Mikor kezdtem el írni s mikor gázolt el és tepert maga alá az irodalom, de úgy, mint annak az elcsikolt farkaskutyának a szívét a HÉV kerekei, amit magam is láttam, kiszámoltam, még jó óráig dobogott (innerválta a lokális idegközpont) és ALLOBROG néven találkozhatsz vele HELIÁNE című regényemben...?! KL Ha az eszem kijárja - így kérdeztem volna... Nem tudnék számot adni róla, miért van az, hogy 14-15 éves korom óta folyton firkálok, telefirkálok vastag füzeteket: bejegyzések, naplók - ami eszembe jut. Itt Londonban is még megvan belőle, magnak, egy szétmálló füzet. A raktárlakás egyetlen szobájában, újságpapirosokkal, elfüggönyöztem a mennyezeti lámpát, hogy elárnyékoljam a dupla ágyat, ahol szüleim alszanak és ne zavarja őket a fény, ahogy én az ebédlőasztalra helyezett rajztáblán rajzolok meg írok; de köhécselni kezdtem, Édesanyám féltette a tüdőmet a tébé akkori nagy mumusától és átköltöztem az öccséhez, Sándor bátyámékhoz, a Rózsák terére. Munkájuknak megvolt a látszatja, tehetős emberek voltak, magasfóldszinti tágas lakásukból arra a gótikus téglatemplomra láthattam a tér közepén, amely nem csodálkoznék, ha Pecz Samu alkotása lett-légyen - bár az én fejem se káptalan s lehet hogy tévedek... KL A marburgi mintájára No ládd, ezt nem tudtam; pompás eklektika, az egész posztmodern kitelnék belőle. Fiuk is volt, öt-hat évvel fiatalabb süvölvény: Pista. Ő aludt, mint a bunda, mialatt én, új lakótársa a gyerekszobában, az íróasztalnál éjfélig írtam. A szöveg műformát öltött, elbeszélések, elmefuttatások kerekedtek belőlük, még regénnyel is próbálkoztam: szertelen romantikus, ehetetlen főzet lett. Nagyanyám halálát írtam meg, üszkösödött a lába s hiába vágták-rövidítették - ráment. A regény fantáziacsapongásaiban követni próbáltam a haldokló tudatát, a kilobbanásig; de mit tudhattam én, mi tölti ki egy nyolcvanéves haldokló nő tudatát...? Tömérdek verset írtam, papírrondítás volt csupán; de háromszáz verspróbálkozás után megtanultam a prozódiát, a metrumot, 1216
