Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 12. szám - Határ Győző: Életút

tak, de egy új, majdszinte „szabadgondolkozó” kritikai érzékkel úgy mérte fel a szervezett vallás történelmi útját, mintha nem a postulator székéből védelmezné, hanem az advocatus diaboli magos ambónjáról támadná a hitet (no lám, nem véletlen, hogy félévszázaddal később a „megtántorodók” közé soroltam Pascalt...). Tőle tanultam türelmet a másképpgondolkozóval szemben és együttélést az ellenvéleménnyel; igaz, hogy az ország belső helyzetének lesújtó megítélésében nem volt közöttünk nézetkülönbség. Őt elnyelte a rendház - engem az írás, a szerelmi vadulások, a kenyérhajsza, a könyvtár; majd a börtön. Elkésve, másoktól értesültem róla, hogy P. Tornyos Gyula ott halt meg, az ostrom alatt, természetes halállal, a Szív utcai rendházban, a tüdővész vitte el. A kegyes legendák még csodaszerű jelenségekről is tudni véltek, képek, könyvek elmozdulásáról, mosdó levitálásáról cellájában halála után; nem az én dolgom, hogy ennek utánajárjak. De még gyakorta foldereng bennem voltaire-i mosolya, amellyel rendíthetetlen hitét álcázta; hozzámhordott könyvei, teológusjegyzetei... Evekkel halála után, a letörtség, a kilátástalan- ság cellamagányában visszatapogatóztam emlékéhez és neki ajánlottam ELESNI JÓ című versemet, amely 1950-ben jelent meg.

KL És Édesapád, az elsőgenerációs agnosztikus, mit szólt a Manrézához? Hogy a fia „lelkigyakorlatozik”? Meg hogy jezsuitákkal barátkozik?

Hát — nem rajongott érte, de nem bánta; gyanította, hogy ez nekem csak afféle környezettanulmány. Mindezt nem tárgyaltuk meg, mert mi soha semmiről nem beszéltünk, mi csak acsarkodtunk. Hogy a jezsuitákhoz járok? Édesapámnak fogalma sem volt barátságunkról, sem arról, hogy Tornyos páter létezik. Tisztesség ne essék, szólván, Lorcsikám, de van egy nálad is fiatalabb nemzedék, unokáink, akik kibutulnak a történelemből és szimpli- fikatorikus képeskönyvet, egysíkú meséket várnak tőlünk; nem tudják idegi érzőközeibe hozni, hogy abban a zöldfülű világban is lehetett a valóság harsogó, az emberi kapcsolatok labirintikusan szédületesek, volt az is olyan emberveszejtő útvesztő, mint ez a mai. A mi életünk is zsúfoltan cselekményes, észvesztőén többszálú volt s hogy mind az ezer szálát egyszerre lássad, legszívesebben a szimultaneizmus mesterfogásához folyamodnék, ha nem rángatna vissza a szabadjára engedett irodalmizálásból a dokumentum fegyelme.

De ha ez az ide-oda cikázás nincs ellenedre, tudd meg, atyámfia, hogy rajongásom Édesapámért már nagy elkésve, akkor kezdődött, amikor hálálkodnom nem volt kinek, az ágyban gubbasztó rokkant, aki kachexiásan 40 kilóra fogyott, ha a csillagot lehoztam volna neki — azzal se tudott volna mit kezdeni. Az értem, az ő egy szem fiáért hozott életáldozat oly tönkő kölönc a lelkiismeretemen, amely máig levethetetlen; de ez az én vezeklésem, az én magánügyem. Négyéves koromtól kezdve gyűlöltem apámat, akkortól, hogy a világháborúból hazajött ez a sohasem látott idegen férfiember és elvette tőlem szerelmes játszótársamat, az anyámat. Baromi egyszerű lélektani képlet volt, így tudták a görögök és így tanulta tőlük Freud. Féltékenységemben meg tudtam volna ölni. Gránátnyomásos idegbajával, szorongásos neurózisával kórházból ki-be - amikor hosszú időközökre otthon maradt s be-be járt a nyomdába, ahol újra dolgozott, lidércnyomás lépett be vele az ajtón. A szék alá bújtam és ríttam, nagy durcásan: „Ne nyúlj hozzám!”

Hordozok magamban egy homályos emléket valami rossz epizódról, kegyes hazugság volna, ha eltussolnám. Egy ízben apám késő éjjel, erősen

1208