Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 12. szám - Tornai József: A menekülő (részletek egy regényből)

élő barátja jutott eszébe, aki fölháborodva, szitkozódva vitatkozott vele, megtudva, hogy bizottság létesült az 56-os mártírok újratemetésére. „Ti mindig ilyen forrófejűek vagytok! Ez most a legsürgősebb? Azt hiszitek, a hazai csirkefogók meg az oroszok majd tétlenül nézik ezt? Hiszen ez súlyos provokáció számukra. Nem lehetne addig várni, míg végleg megbuknak?” Farádi Szabó erre elmondta neki is, mekkora erő van ezekben a halottakban, a szent tetemekben, amelyek most már az életet, a fényt követelik, éppen eleget vártak több, mint harminc éven át. „Te nem hallod, hogy zuhog elő a föld alól a vér? Addig itt nem történik semmi, nincs értelme, hogy történjen, amíg az igazság a méltó helyükre nem emeli őket: a legnagyobb fényességbe. Ott kell állniuk fönt, teljes ragyogásban az egész ország előtt. Hogy képzeled, hogy enélkül tovább lehet lépni? Ilyesmi nem létezik a történelemben!” Abarátja nem értett akkor ebből semmit, mert nem hallotta, amit a megmozduló ország hallott, de most ott állt lent a nép között, Pista látta őt egyszer, amint fényképezi a koszorúkkal érkező küldöttségeket. Remélte, hogy ha ő nem is, ez a temetés, ez a „nagy” temetés, amiről évekkel előbb csak álmodni lehetett, meggyőzi a történelem kikerülhetetlen dramaturgiájáról.

Aztán fölváltották a díszőrségen.

Már lent állt a sokaság soraiban, amikor a gyászbeszédek egymás után elhangzottak. Hallgatta a szónokokat és úgy érezte, hogy nem kell futnia többé, hogy Kölesdi nem taníthatja meg már „a szabadságra”, hogy nem kell hazudnia még a gondolataiban sem; és nem kell félnie, félnie láthatatlan vagy látható hatalmaktól. Hirtelen átírta fejében a történelem mozgásának irányát: mostantól fölfelé kell annak kanyarodnia, nem, mint eddig hitte, lefelé. Igen, mert biztosra vette, hogy két vagy több lehetőség közül mindig a legrosszabbik valósul meg. Természetes volt ez, mert mióta felnőtt fejjel élt, csak ilyen példákat tapasztalhatott. A Shelley-vers belőle mindig a legironikusabb, legkeserűbb, már-már pokoli indulatú választ lobbantotta ki: „Igen, de még mennyire, hogy késhet a tavasz, ha már itt a tél! Hiszen csak tél van, mozdulatlan tél, amire nem tavasz, hanem újabb s még reménytelenebbül ködös, sötét telek következnek.” Nem ismert mást, csak telet. És most ott sírt a belsejében a beismerés jó érzése, hogy tévedett! Hallgatta a beszédeket a zászlók, emelvények, jelképek alatt a napsütésben, és sírt már valóságosan is, azzal se törődve, hogy valaki észreveszi férfiatlan megrendültségét. De senki sem figyelt rá: akik ott álltak körülötte, a százezrek is a könnyeikkel küszködtek.

Kiment a 301-es parcellába. Ott is megfigyelte a búcsúztatókat, akár civilek, akár papok mondták, bármelyik vallás papja, és meggyőződött róla, hogy nem tévedett: az ö szavaikból is a halottak föltámadása, a tavasz beszélt. És boldog volt, hogy a régi költőnek és nem neki van igaza. Most, most igazán örült, hogy ő azok közé tartozik, akiknek sosincs igazuk, mert nem lehet igazuk. Boldog tévedésének tudatában nézte a hozzátartozók: özvegyek, lányok, fiák, testvérek, nővérek fekete ruhás sorait. A virághalmokat, a gyertyákat, a füstölőket. És a földbe forduló koporsókat, a koporsókon a neveket. „Hogy lehet az, hogy megcáfolják a fizikai törvényeket: leeresztik őket, mégis fölfelé szállnak?” - próbálta rendezni magában a víziót, amelynek részese lett. Egyik halottat a másik után búcsúztatták el, azokat is, akiket csak együtt tudtak „azonosítani”. Farádi Szabó minden szót, minden mondatot és hasonlatot megjegy- zett, és minden szót, mondatot és hasonlatot azonnal elfelejtett, kihullajtott

1190