Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Sümegi György: Velence, óh, Velence!
Maróti Géza durván tönkretett háza bejárata előtt faborítás - a Zsolnay-kerámia bélletes kaput védendő. Belül lehangoló üresség — a nyári kiállítási elevenség fagyos kontrasztja. Ahogy a magyar pavilon elé lerakott Alvar Alto tervezte finn faház hátsó ajtaja is nyitva, bejárnak a macskák. Illúziórombolóan átmeneti bent: szélfújta füzet- és katalóguslapok. Egy faráccsal elkerített sarokban 2 Alvar Alto szék árválkodik. Manente úr egyik munkása megérkezik vésővel és kalapáccsal. Addigra végignézzük a magyar ház alagsorát, amit teletömtek építési törmelékkel, szeméttel. A sittet mindegyik átalakítás és javítás, fölújítás után a pincében halmozták föl. Még a tető eredeti kékmázas Zsolnay-cserepeiből is találunk egy törmelékhalmot és néhány ép darabot. Várakozunk, téblábolunk, dermesztő hideg van. Végre mindenki együtt. Csete György, a rekonstrukciót tervező építész egy partvisnyéllel kiméri a jobb oldali körterem falán a bontási helyet. A kalapácsos elkezdi ütni a falat. Egy ember áthatolására alkalmas rést üt, majd létra, villanylámpa és Csete elindul a sötétbe. Két fal közé. A meglepődéssel vegyes öröm hangján jelzi: megvan a mozaik. Utánamegyek a szűk résbe: magas bontásanyagon, törmelékhalom tetején állunk Körösfői-Kriesch Aladár Isten kardja kompozíciója előtt. Félmondatok, töredék szavak. Látom, hogy velem együtt Csete is megrendül a látványtól, az in situ fölfedezéstől. Attól, hogy egy több, mint harminc éve patyomkin-fallal elzárt homlokzatrészt, egy a magyar művészettörténetből kiiktatott művet újra fölfedezhettünk. (Szimbolikus a nap, Kós Károly születésnapja. Csete többször emlegeti ezt.) Hogy ezt most visszafogadhatja a magyar művészettörténet. Visszaadjuk e művet a máig alig ismert, Mexikóig elágazó Maróti életműnek is. Mielőtt a századfordulót, a szecessziót, a Gödöllői Művésztelepet fölfedezték volna - e perdöntő művet (a zeneakadémiai és a marosvásárhelyi kultúrpalotában lévők édestestvérét) kiiktatták belőle. Elzárták - fal mögé rejtették. Hogy milyen durván - az önmagában megrendítő és mélységesen lehangoló. A magastetőt levágták, az épületet szinte lefejezték. A tetőt s a faragott, díszes műkőpárkányt egyszerűen letépték. Zsaluzott betongerendák arroganciája fedi el a gondosan faragott műkődíszes eredeti homlokzatot, itt Velencében, az európai városok vasárnapjában. Ahol nincs patyomkin, nincs quasi. Ahol minden anyag eredeti: márvány, fa, kő, arany. Ahol a város leginkább ilyenkor, télen, a turistaszezonok között azonos önmagával. Csöndes-kedélyes. Az emberek bársony felöltőkben, barettekben, a nők csíkos, rövid bundákban mintha egyenesen a reneszánszból jönnének fáradtság nélkül, mondjuk Carpaccio velencei vedu- táiról. Az Isten kardja mozaik megtalálása után nő az izgalom kis csapatunkban: vajon a másik oldalon, a főbejárat jobb oldalán megmaradt-e a mozaik párdarabja? Már szinte megszokott és kikísérletezett mozdulatok: Csete az előbbi partvisnyéllel visszaméri a szükséges távolságot. A kalapácsos ember áttöri a falat, a harmadik (eredeti) ablaknyíláson luk tátong. Én indulok át először a résen, és ismétlődik a szomorú csoda: megtaláljuk Körösfői-Kriesch Aladár Aquileja ostroma című mozaikját is. A mű bal sarkában Körösfői ismert szignója is föltűnik az 1908-as évszámmal kísérve. (A bal oldali kép alsó sávjában: FECIT RÓTH M. BUDAPEST - jelzi a mozaikkészítő nevét.) A mozaikkompozíció, bal oldali sávjában egy kis részt leszámítva, ép, szinte pormentes ebben az elfalazott sötét lukban, ebben az épületen kívüli-belüli valóságban. A sikeres föltárás után Manente úr vendégei vagyunk egy halas, csigás, polipos ebédre a Trattoria da Remigio-ba (az utolsó velencei étterem, ahol még a család, a generációk folyamatossága a meghatározó). Majd Manente irodája a Canale Grandera néző balkonnal az Accademia mellett. Este Vivaldi szonátahangverseny a Chiesa della Pietaban, abban a templomban, ahol a nagy velencei zenész-mester, Antonio Vivaldi dolgozott. 1167
