Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Tóth Zsolt: Tapasztalás és tűnődés (Somlyó György: Városok)
másutt bontakozik ki, leginkább az ottani elidőzésnek az itteni tartózkodás során való megjelenítése okoz dilemmákat a nem útirajzot, hanem útiesszét író szerző számára. Az esszé adta keretek között ugyanis a leíró részek valamivel lényegtelenebbek, mint a megírandó dolgok által felvetődő gondolatok. Ez ebben az esetben azt jelenti, hogy a látvánnyal szemben, ami helyhez kötött, s ezért ott és akkor válik érzékletessé, vésődik be az emlékezetbe, a gondolatok függetlenebbek, könnyebben eloldozódnak a tértől és az időtől, s ennek következtében az utazások megörökítésének alaphangulata, a jegyzetek végső formába öntésének helyszíne és pillanata, vagyis az itt és a most szintén beszűrődik az éppen világra jövő szöveg tartalmába: „Mindig itt kell lennünk. Ott mindig csak - voltunk. (Vagy leszünk — de ezt mindig kérdőjellel.) Ott voltam - vagyis valaki más az, aki ott volt. Folytonosan az az érzésem, hogy amit itt írok, azt más írja, mint aki ott volt”. Feltűnő azonban, hogy mindezeknek a látogatásoknak a folyamán Somlyó az átlagosnál kevesebbszer összpontosítja figyelmét az eléje táruló szokványos képekre, az emberek viselkedésére vagy a tájak szépségeire, azaz szemmel láthatóan nem áll szándékában a tárgyilagosabb útleírások műfaji örökségéhez kapcsolódni. A pusztán az érzékszervek által megragadható élmények maradandóságával szemben tehát bizonyos fenntartásai vannak: „De miért kell mindig látni? Miféle feneketlen látvány-bendő végzi bennünk állandó perisztaltikáját?” Leginkább a civilizáció jelenléte vonzza magához, amelynek produktumait és relikviáit nem egyszerűen szembeszökő, hanem egyszersmind gondolatébresztő látnivalóknak tartja. A régi, híres épületek, az emlékhelyek és múzeumok, s mindezek körül maguk az élő, eleven lényként lüktető városok épp ezért főként arra szolgáltatnak neki alkalmat, hogy önmagába nézhessen, befelé fordulhasson, s időről időre magára maradhasson gondolataival, amelyek a szellemi izgalmat és kulturális asszociációkat kínáló látványok hatására mindig messzire kalandoznak. E tűnődéseket egyrészt hozott, másrészt talált spirituális élmények ösztönzik, s így vagy a már meglévő műveltséganyag szembesül a látottakkal és tapasztaltakkal, vagy a helyszíni inspirációk, az ott megszerzett benyomások és felismerések adta ihlet nyomán bontakoznak ki az egyre mélyebbre ható meditációk. Somlyó szinte minden előtte termő jelenséghez képes hozzáfűzni valamilyen képzettársítást, s minden pillanatban elő tud állni egy olyan olvasmányrészlettel, amely tökéletesen hozzásimul éppen zajló utazása egy-egy darabkájához. E művelődéstörténeti, történelmi, képzőművészeti vagy irodalmi tárgyú asszociációk tehát kiváltképp gyakran tűnnek fel az esszék szövegében, ám mégis vannak olyan, egyébként rendkívül jellemző pillanatok, amikor az utazó csapongó gondolatai, megtérve egy önként vállalt szellemi fegyelemhez, egy helyben maradnak. Amikor a vándor megérkezik igazi céljaihoz, amelyekről eleinte nem is sejti tán, hogy utólag visszatekintve ezeket ítéli majd útja középponti jelentőségű eseményeinek - amikor tehát Velencében a velencei festők képei előtt állhat, Weimarban Goethe dolgozószobájába léphet, vagy Arles-ban rácsodálkozhat egy, a művész létszituációját ábrázoló Goya-metszetre, akkor már nem arra törekszik, hogy élményeit gondolatban valamihez társítani tudja, hanem minden erejével, s beleérző képességével inkább ő maga társul a befogadandó látványok legbenső lényegéhez, feloldódik közegükben, s szinte eggyé válik velük. A minduntalan a megértő figyelem állapotába helyezkedő peregrinus szenvedélyes kitárulkozása, minden iránti nyitottsága viszont bizonyos tekintetben passzivitást jelent, a megismerni adatott tanulságok válogatás nélküli befogadását. Somlyó városesszéiből ezzel szemben aktivitás is sugárzik, az új, a rejtett dolgok keresése, azoknak a jellegzetességeknek a felfedezni akarása, amelyeket maguk az őslakók már észre sem vesznek, s amelyek léte már nem tudatosulhat másban, mint a máshonnan jövő vándorban. A szerző tanulmányútjai ezért egyben felfedezőutak is, olyan „terepgyakorlatok”, amelyek szándékosan figyelmen kívül hagyják a könnyen megtéveszthető, mert lelkűk legmélyén valóban megtévedni akaró idegenek számára mesterségesen megte1158