Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Csisztvay Gizella: A táj mítosza Stanislaw Vincenz prózájában
tapasztalt ember tollából, - olyan kép mely, inkább a természetből semmint a „könyvek bölcsességéből” született. Megszereti a magyar Alföldet és annak népét az íróval együtt az olvasó is. A Magyarország kapuja - a másik tájesszé Visegrádról, a Dunakanyarról szól. A hazájától távol élő, menekült, emigráns író a lengyel tájjal hasonlítja össze a Dunakanyart. A természetből a múltat olvassa, a történelmet kíséri figyelemmel. A lengyel-magyar közös múlt jelképe számára Visegrád. A másik dunai kép, Vác látképe Krakkót juttatja eszébe. Az író itt mondja ki azt, hogy a tájnak nagyobb a szerepe mindennél az emberi közösségek kialakulásában. A magyarok, a magyar táj visszavisszatérő gondolatokat, érzelmeket ébresztenek az íróban. Amikor 1959-ben olaszországi útirajzait úja, az olasz tájról Visegrád jut eszébe és az ott élő magyar barát, Aprily Lajos költő, Erdély fia, aki nem látogathatja meg édesanyja síiját az erdélyi hegyek között, melyek oly közel vannak és mégis oly elérhetetlenek... A magyar tájban a magyar történelem gyökereit kutatja, a hucul tetralógiában pedig azt, hogy ez a vidék, ez a föld mennyire határozta meg az itt élő népek, etnikumok sorsát. A hucul tetralógia, s különösen annak első része, A havasi legelőn - azt bizonyítja, hogy a földnek, a természetnek meghatározó hatása van az itt élő etnikumra. A hegyek nem csupán azért fontosak, mert itt „több dolog történik, mint máshol”, hanem azért is fontosak, mert jelképei egy életformának, jelképei egy eltűnt világnak. Vincenz számára az ifjúság, az elveszített haza jelképei is. Az emigrációban is mindig a hegyi tájat választotta: Magyarországon is Nógrádveröcét, Svájcban is egy hegyi falucskát. Talá- lóak Czeslaw Mítosz szavai: „a haza az, amelyet szeretünk”, Vincenz hazája a hegyvidék volt, igazán csak a hegyek között érezte otthon magát. A havasi legelőn írójának életében tragikusan beteljesedtek Andrzej Kusniewicz szavai: „Utazunk, elutazunk örökre. így van ez, ez a sorsunk, ha szülőföldünket elveszítettük.” Vincenz hegyei gyönyörűek voltak, de még gyönyörűbbekké váltak akkor, amikor bennük az író (és az olvasó) az elveszített haza, az elveszített gyermekkor jelképeit látta. A hegyi táj, a szülőföld elvesztése Vincenz számára egy teljes világ - egy azóta eltűnt világ elvesztését - jelentette. Az író érezhette, megérezhette ennek, a tetralógiában megörökített világnak a végérvényes megsemmisülését még a kényszerből vállalt emigráció előtt. A tetralógiának az első, az otthoni tájon írt kötete és a többi között nincs stílustörés. Ugyanaz a hucul világ tárul az olvasó elé — bárhol Magyarországon vagy Svájcban — úja is regényeposzát az író. Vincenz prózájában nincs helye a nosztalgiának, az érzelmeskedésnek, noha az írónak számos személyes élménye fűződik e tájhoz. Mintha az ő sorsát jelképeznék Czeslaw Mítosz szavai, aki nem az emigrációban, hanem még otthon, 1937-ben Varsóban írta versét a hazájáról, „melyhez nem térhet vissza többé”. Vincenz is megérezte, hogy annak a hucul világnak, melyet gyermekkorából ismert, örökre vége. S mielőtt a sors emigrációba kényszerítette volna, megkezdte tetralógiáját egy eltűnt, régi világról... 1128
