Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Stanislaw Vincenz: Párbeszédek a szovjetekkel (Csisztvay Gizella fordítása)
STANISLAW VINCENZ Párbeszédek a szovjetekkel* A TATÁR-HÁGÓ A háború 1939-ben ért szűkebb hazámban, a Keleti-Kárpátok csücskén, falun. Azon az emlékezetes vasárnapon, amikor szeptember 17-én a rádióból megtudtam, hogy a szovjetek átlépték a Lengyel Köztársaság keleti határát, hogy „megelőzzék a nemkívánatos komplikációkat”, s meghallgatván Molotov beszédét, elhatároztam, hogy elutazok Magyarországra. Egyelőre az idősebb fiamat vittem magammal, aki éppen itthon volt, de sürgősen vissza kellett mennie Angliába, ahol doktorátusra készült fizikából. Két vendégem kísért el a magyarországi útra, egy híres irodalmár Varsóból és egy katonatiszt. Mindenképpen meg akartam tudni, hogy sikerül-e Magyarországon menedéket lelnem és akkor úgy godnoltam, hogy a családomat is ide hozom. Hogy egy kicsit kiszellőztessem a gondolataimat, a parkunkból kimentem az erdőbe, egy kicsit távolabbra a családi fészektől. Végigsétáltam az ismerős fasoron, melynek végén a kis fatemplom állt, melyet mi igazán a magunkénak éreztünk, noha ezt a templomot a bányászoknak és a környék katolikusainak építették. Éppen vége volt a misének, éppen kihallatszott a „Boze cos o Polske”, melynek elhangzása után a gyerekek kiözönlöttek a templomból. De nem a fasor felé futottak, hanem csak lefelé, ezek a kis bányászgyerekek. S mindez a legragyogóbb vasárnapi hangulatban, s kétségtelenül bizonyos megkönnyebbüléssel, hogy véget ért az énekes mise. Kijöttek ezek a vidám gyerekek a templomból, és elnéztem ezt a vidám gyereksereget és megfordult a fejemben az a gondolat, hogy nem tudják, hogy mi vár rájuk. Sokszor gondoltam a későbbi években is rájuk. De hiszen nem egészen hat hónap múlva, Alinkát is és az anyját is külön hurcolták el Közép-Szibériába. Később elmentem a nyolcvanöt éves apámhoz, hogy megmagyarázzam neki azt, hogy miért kell elutaznom. Tudott már a hírről. Természeténél fogva kevésbeszédű volt. Nem szólt semmit, a cipője orrát nézte. Meg akartam őt nyugtatni: „Számomra ez semmi! Fütyülök az egészre!” Elmondtam, hogy mennyire féltem az egészségét, de apám türelmetlenül félbeszakított: „Aki félelmében hal meg, annak harangoznak. Gondolod, hogy a halál az ilyennek mint én nem megváltás?” Kifejeztem azt, hogy utazni akarok, röviden ezt mondta: „Kár, de muszáj. De ne sétálgass a határon ide-oda!” Nem beszélt rá, de nem is tartóztatott. Csak a búcsúzásnál mondta: „Na, várjál még egy kicsikét!” De rögtön hozzátette: „Ne, ne, menjél már, mert késő van! És miért kell elutazni? Odüsszeusz is először mindent megtett, hogy ne kelljen elmennie.” De ilyen esetben esetleg maradjak? Volt a közelünkben egy olajvezeték, * Részlet 1123
