Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Wiktor Woroszylski: Az 56-os magyarországi napló folytatása (D. Molnár Imre fordítása)
megtorlást enyhítse, „emberibb arcot” mutasson, hogy kissé félrehúzódjon, helyet csináljon másféle megoldásoknak és törekvéseknek, hogy kissé csökkentse az elnyomást, kevésbé zavarjon, kevesebbet hazudjon... Kommunista idealisták egyes köreiben ez még némi visszhangra is talált: a nemzeti megegyezés érdekében el akarták fogadni, azt hitték, a párt (amelyet makacsul utópisztikus eszményük megtestesülésének tekintettek) rábírható ilyen önleépítésre... Másoknál, akik magukat kommunizmusellenes „realistáknak” tartották, ugyanennek az illúziónak egy másik változata jelentkezett (és itt-ott a mai napig jelentkezik): úgy vélték, Magyarország vagy Lengyelország kommunista pártjának feje felett kiegyeznek Moszkvával, hogy Moszkva elfogadja saját birodalmi érdekeinek általuk kínált biztosítékait, cserében pedig engedélyezi nekik kapcsolataik belső demokratizálását vagy liberalizálását... Ezen illúziók egyike sem tartható a magyarországi 1956, a csehszlovákiai 1968, a lengyelországi 1981 tapasztalataival szembesítve. A rendszer nem húzódik félre, a „létező szocializmusba” nem építhetők be szabad szakszervezetek, a gazdasági reform és olyan választások, amelyek valóban választások, a kommunista párt nem mond le hatalmának egészéről, Moszkva semmiféle „biztosítékokért” cserében nem tesz engedményeket nem kommunista „realistáknak”, hogy azok saját fejük szerint rendezzék be országukat. Ha a bukás „pozitív eredményeiről” beszélhetünk, soroljuk e rovatba az ilyesféle illúzióktól való végleges szabadulást. Következzék most bármi - nem tudom mi, nem vagyok próféta - úgy vélem, a változások forgatókönyvében nem lesz helye a Moszkvába telefonáló Dudásnak és más - közös tapasztalataink fényében anakronisztikus - helyzeteknek, amilyeneket a „Magyarországi napló, 1956” lapjaira lejegyeztem (és annak sem, amit esetleg másvalaki egy „Lengyelországi napló, 1981” lapjain megírt). A közelmúltra emlékezve és egyelőre nem nézve a túl távoli jövőbe, a felkelés utáni társadalom jelenét a következőképpen képzelem el: minél többet meg kell őrizni abból, ami nem pusztult el, újra meg újra létre kell hozni, ami elpusztult, saját életünket kell élni a rendszer ellenében, meg kell teremteni a magunk életét, kultúráját, az emberi szolidaritás szövetét, a társadalmi és politikai gondolkodást, ha sikerül - az ésszerű gazdálkodás szigeteit, védekezni kell a bomlás, a hazugságok, a kétségbeesés ellen, nem szabad illúziókat táplálni, bízni a kiegyezésben aközött, amivel és aminek ellenében élünk, minden pillanatban számítanunk kell a másik fél csapására, a vereségre, a sebesülésre, tovább kell élnünk és tenni a dolgunkat. 1986júniusa ÉS MÉGIS... Már úgy volt, hogy vége - és végleges a búcsú, ha nem is a témától, de ettől a szövegtől, az egymást követő széljegyzetekkel annyiszor megnyújtott beszámolótól, amely mintha csak vonakodna a befejezéstől, makacsul halogatva annak elismerését, hogy kimerült. A kitartásról és az illúziók elvetéséről nyilvánított véleményemmel fejeződött be a „Magyar napló” két legutóbbi kiadásának szövege - a földalattié (Wydawnictwo S. - 1986) és az emigrációsé (Veto, Nyugat-Berlin, 1987). És mégis... és mégis illuzórikus az az érzés is, hogy bármilyen összegző gondolat, tűnjék akár évtizedek leszűrt tapasztalatának, maradéktalanul megfelel a mozgásában meg nem álló történelem új kihívásainak. Leszek Kofekowski, aki ezen a télen húsz év óta először látogatott el Lengyelországba, Jerzy Turowiczcsal folytatott beszélgetésében („Tygodnik Powszechny” 1989. február 12-i, 7. sz.), anélkül hogy ellentmondott volna a kommunizmus megreformál1108
