Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 11. szám - Kurucz Gyula: Kelet és Nyugat határán XII.

napra szebb lesz. Pár nap alatt a kicsik is kiesnek a megszokott óvoda-iskola rendből, ahogy mindannyian egymásra hangolódunk, ahogy minden nappal többet jelent a kicsik teli szájú, mosolyokkal, testi érintkezéssel, gyermekkacagással teli öröme, úgy merítünk egyre több gyönyört e ritka együttlétből, s mind tudatosabban „fogyasztjuk”.

Lassan, egymásra épülnek (a pihentségben való előrehaladással együtt) az örömök. Részint a megbízhatatlan időjárás miatt sokat kirándulunk. Elmegyünk Embiez szigetére a tengeri akváriumot megmutatni a gyerekeknek, egy napig bolyongunk Marseille-ben (ott észleljük, hogy a turistáknál nagyobb törzslakosságú település megtartja a turistavidékeknél sokkal-sokkal alacsonyabb árszintjét a helyieknek); Avignonban és Arles-ben az utolsó csöppig kiélvezzük, hogy micsoda felfogási színvonalra hozható föl egy 8 éves fiú a művészettörténeti élvezetben - s hogy egy 3 éves kislányt is be lehet vezetni a történelem rejtekeibe. (Az avignoni színházi fesztivál agresszivitása azért sok mindenben meggátol.) Az utolsó napokban fölfedezünk a közelben egy sziklás, lélegzetelállítóan tiszta öblöt (egy grófnő fizetésköteles birtokán), ahol (a pénz miatt) kevesebb a nép, s ahol a tenger melegedése miatt végre karúszókkal és gumimatraccal bevihetjük a mély vízbe a kicsiket, maszkkal megmutathatjuk nekik a víz alatti világ szépségeit - és részesedhetünk csodálkozó örömükből.

Na és mindezenközben a franciák. Üdítő trehányságuk, rendetlenségük, sokszor életveszélyes individualizmusuk (különösen az autóutakon), elbűvölő locsofecsiségük, toleranciájuk, nyitottságuk: ha az ember beszéli a nyelvüket. Mert aki nem beszéli, azt egyszerűen - s igen durván - kizárják a játékból.

Átéljük a július 14-i totális nemzeti ünnepet is. (Én először és utoljára 1967-ben lubickoltam ebben a nemzeti ős-buliban.) Este fél tízkor lemegyünk a yachtkikötő mólójára, még kapunk is szűk sziklahelyet. Várjuk, hogy a négy nagy település közül (a miénk a legkisebb) honnan lövik majd a rakétákat az egész környék számára, honnan indul a szinte kötelező, reggelig tartó ünnepség. Tíz perc késéssel (a pontosság nem francia erény) tőlünk 100 méternyire fölrepül az első rakéta. 30 percen át igazán színpompás tűzijátékot élvezhetnénk - ha a 3 éves Orsolya nem visítana, remegne minden detonációnál. Mégsem visszük el innen, hiszen ha nem látja, hogy mit okoz a sok robbanás, még jobban félhet. A vörösbe és sötétkékbe játszó öböl fölött a rakéták virágai és csillagai furcsa rémület-sokk-csodálatba ejtik kislányunkat - és minket.

Utolsó előtti élményünk a brouillard, egy ritka természeti esemény: a misztráltól lehűtött tenger a forró naptól 100 méternyi magas mindent beborító ködfátylat ont a vidékre: eleinte erdőtűzre gyanakszunk, míg az öreg halászok meg nem nyugtatnak: délután 3-ra elmúlik az egész. Nem múlik el. Ilyen még nem volt: éjjel fél tizenkettőig harangoz és dudál másfél percenként az öbölben időző hatalmas amerikai cirkáló, nehogy nekimenjenek a kis hajók.

Az utolsó napokban habzsoljuk a környék szépségét, magunkba tápláljuk az örömöket - és küszködünk a kelet-európaiak sejtekbe ülő félelmével: vajon visszajutunk-e még egyszer ide. Regisztráljuk, hogy a svájciak, a hollandok mértéktartóbbak, tapintatosabbak a szomszédság kíméletében; hogy ez egy, a jólét fogyasztásában megállapodott nép reflexe; s hogy a németek még

1098