Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Hamvas Béla: Patmosz II. (részlet)
lósításában önmagát megakadályozza, és kényszerűen nem tudja másképpen csinálni, sőt életét ahelyett, hogy rendben tartaná, feldúlja; ezt a paradox kényszert bűnbeesésnek, vagy megromlásnak, általános szóval korrupciónak nevezik. Tudja és nem tudja. Biztos benne, hogy miképpen kell tenni, mégsem teszi, és meg akaija tenni, de képtelen rá. A hinduk azt mondják, ez az őrületszerű megzavarodás (abhimána). Az éberség lefokozódik, és az ember alvajáróvá lesz (avidja). Tudom, hogy ez az, de erőtlen vagyok, mint Pál úja. Pascal pedig: tudom, hogy mit kell tennem, de nem vagyok képes megtenni. Azt hiszem, ezt a vergődést a lét világossága és az emberi akarat tehetetlensége között, ezt az ájultságot, hogy látom, de nincs hozzá erőm, ezt hívják vallásnak. Ebben a helyzetben tényleg csak egy van: Isten. A nyomorult ember vallásos. Ez a nyomorultság Pascal szerint az emberi méltóság. Az idill az öröklét meghitt nyugalmának analógiája, itt és most. Annyi valósul meg belőle, amennyit akarok. Ha valaki belép egy házba, a székek és az asztal, az ágy és a szekrény elhelyezéséből tudja, hogy az emberek, akik itt élnek, az idillben élnek, vagy feldúltan. Idillben élni az ember legnagyobb tehetsége. Mindenkinek a szemében látható, hogy az ember mit tud az idillről, és azt mennyire éli. Nem idillt élni boldogtalanság. Ha valaki a határt átlépi, tudja, hogy az országban az idillből mit valósítottak meg. Ami az embert a huszadik században annyira megrettenti, az ellenidillnek ez a dühödt rohama a rend és a béke, az arány és a meghittség ellen. Az idillre az állatok jobban emlékeznek; nem tagadják meg rokonságukat az angyalokkal; de még inkább a madarak, a virágok és a csillagok. Az idill a tiszta lét életrendje; mindegy, hogy milyen tudás őrzi, a tao, vagy a kereszténység. Az idilli embert nem szabad összetéveszteni azzal a kedélyes (gemütlich) lénnyel, aki ugyan szintén nem szeret sietni, a túltevékenységtől óvakodik, a rosszkedvet nem viseli el, inkább üldögél, diskurál, barátságos, nevetgél és iszogat. E gemütlich lénynek azonban többnyire pocakja van. A gemütlich az, aki igényeit lefokozta, és nem az idillben él, hanem a laposságban. Semmit sem tud az orfíkus rend intenzív geometriájáról, amely a zenében és a lélekben és a morálban olyan tiszta és átlátszó, mint a számokban. A gemütlich az idilli ember karikatúrája. Vannak idillre érzéketlenek, izgága és nagyszájú, tapintatlan és tolakodó lények, egy percre sem képesek leülni és hallgatni és más szemébe nézni. Tekintetük ugrál, hangjuk vibrál, és mindig sietnek. Semmi sincs távolabb az idilitől, mint a sietés. Az idill a létről való ősképünk; mindenkiben kész a szándék, hogy az alapállást újra felvegye. Tudok az alapállásról, tudom azt is, hogy kezdetben korrumpálódtam. Pascal írja, hogy aki e korrupcióról nem szerez tudomást, azt sem érti, a kő, ha feldobják, miért esik le. De tudok arról is, hogy az idill visszaállítható. Az emberi élet renormalizálható. És tudok arról, hogy minden ember legerősebb ösztöne önmagában és a világban az idillt helyreállítani. * Lényünk középpontja, mondja Böhme, sötét, hideg és nyers düh; ezt az önmagába zárt bőszültséget hívja centrum naturaenak, a természet lényegének. Önmagában akar maradni, és önmagának egyedül és örökre meg akar ma1074
