Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 10. szám - Erdődy Edit: Szimbolikus átlényegülés és önéletrajziság - Mándy Iván Átkelés és Önéletrajz című novellásköteteiről
rajzilag sikerül ugyan az eltávolodás, ám nem a messzeség a legyőzhetetlen. Bebizonyosodik, hogy ott is csak itt van - a londoni ház kertjében rég elhunyt magyarok csontjait véli nyugodni az utazó - s a piros, emeletes londoni busz Apára emlékezteti. Az író kénytelen mindenhová magával cipelni teremtményeit - világa benne van, és nem kívüle. A helyváltoztatás fizikai aktusa csak még nyilvánvalóbbá teszi a változatlanságot: a változásokban is minduntalan felszínre kerülő determinizmus meg- másíthatatlanságát. Determinizmus és magyarság-élmény A determináltság, az „egyetlen lehetséges helyszín” mítoszát a magyarság-élmény, a nemzeti identifikáció gesztusa kíséri, folytatva az Átkelés magyarság-motívumait, azt a tendenciát, mely a nemzeti tematika szimbolikus-allegorikus megjelenésével kezdődött. Az itt földrajzi mozzanatához félreérthetetlenül társul most a magyarság, mint identitás: az utazáshoz pedig az idegenek, a másféle identitásúak jelenléte: A London felé lovon, esőben utazó elbeszélőt ellenséges, idegen táj veszi körül; ám ez az idegen világ is sötét, nyomorúságos. „Körülöttük sárga, agyagos föld. Gonosz, sötét csillogás. Távolabb apró házak. Összezsugorodott fény az ablakokban.” Az álomvízió egyik jelenete reális, mégis nyomasztóan, irreálisan lidérces módon idézi ennek az identifikációnak a hivatali aktusát: „Csönd. Majd azután egy száraz hang:- Honnan jött? Milyen országból? Rázuhantam a falra. Most már meg se próbáltam felegyenesedni. A fejem, mintha szétporladt volna. Én magam, akár egy kúszónövény. Mégiscsak felemeltem az arcogiat.- Magyarországról.” Az ólmot át- meg átszövő költői képek, metaforák is a magyarság-élmény kifejtését szolgálják. Mindenekelőtt az „eltévedt lovas” toposza, melyhez Mándy új színeket, ízeket tesz hozzá. A bolyongó szegénylegény, a bújdosó hazafi képzetei tapadnak erre a toposzra - Mándy lova és lovasa a lét általános, mindenkire egyformán érvényes számkivetettjeként bolyong az apró, ellenséges házak között. Szimbolikus helyzetkép a vándor lövészárokbeli kalandja is, a kertészkedésre - azaz a berendezkedésre - s a kimászásra tett kísérlet, jelképezve a megalkuvásokat és a nekifeszülő szándékokat, a heroikus, rövid életű nemzeti nekibuzdulásokat. Ugyanaz a csupasz, pátosztalan tárgyiasság érezhető ezekben a képekben is, mint a Tóth János mozija filmkockáiban. Mándynál, nem téma és nem mondanivaló a magyarság, a nemzeti hovatartozás; sem ennek érzelmi és egzisztenciális vagy etikai attribútumai. Mikor a fent jelzett tárgyias szenvtelenséggel arra a következtetésre jut, hogy sorsa, determináltsága és alkata ehhez a történetesen Magyarországnak nevezett földdarabhoz köti, ez nem tartalmaz nála semmiféle morális és érzelmi felhangot, érték-mozzanatot. Az identifikáció, a nemzeti hovatartozás mint az egzisztenciális kivetettség, világba vetettség specifikuma jelenik meg. Voltaképp tehát - bár a látszat e mellett szól - Mándy műve nem csatlakozik ahhoz a „nagy elbeszéléshez”, mely a nemzeti hagyomány továbbvitelére szerveződött, s amely irodalmunk legnagyobb részét vonzáskörében tartja. Az író számára ugyanis magyarsága természetes állapot és egyetlen percig sem jelent problémát, illetve meg- és továbbgondolandó témát. Az önéletrajziság, illetve pszeudo-önéletrajziság természetes módon jár együtt a visszaemlékező, visszapillantó elbeszélői attitűddel, s hívja életre az emlékezés-mechanizmus különböző formáit. A „ világból való kilépés” belső igénye mellett a novellák másik alapvető írói gesztusa, a szöveg létrejöttének animátora az emlékek előhívása; a múlt felgöngyölítése. Az Önéletrajz és az Átkelés novelláiban ez a folyamat korántsem mutatkozik spontánnak és könnyűnek; az elbeszélő erőfeszítéseket tesz, s gyakran 1060
