Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 10. szám - Szörényi László: Magyar irodalomtörténet a Magyar Népköztársaság irodalomtörténete helyett
nemzedék nevében, hogy Nemes Nagy Ágnest tekintsék a nemzedék reprezentatív egyéniségének. Más élményei is voltak ennek a kornak, nemcsak a borzalom, hanem pl. az is, hogy ezt a borzalmat mégiscsak le lehet győzni. A polgári individualista intellektuel arcát nem helyes egy egész nemzedék arcává kinagyítani.” Majd előrukkol a nagy októberivel. „Itt arra is nagyon kell vigyázni, hogy a mi önbírálatunk szellemében s terminusaiban semmiképp se csenghessen egybe a szocializmust diszkreditálni vágyók támadásaival. Az ő alapirányuk: ’a totalitárius rendszerek’ - fasizmus, kommunizmus - azonosítása. Kerülni kell minden olyan kifejezést (’önkény’, ’láger’), ami ’átereszt’ ebbe az irányba.” (Megjegyzendő, hogy itt Pomogáts Bélának Lengyel Józsefről írt fejezetéről van szó, amelyet végül is ó nem írhatott meg; Király ebből még Sztálin nevét is ki akarta húzatni, valamint az iratok között megtalálható egy aláíratlan orosz nyelvű lektori jelentés is, amely a nagy testvér szempontjából boncolgatja, hogy mit lehet és mit nem lehet írni a két világháború közötti szovjetunióbeli emigráció, illetve Kárpátalja magyar irodalmáról. További megjegyzés: Sztálin neve a névmutató szerint egyetlen egyszer szerepel a prózatörténet betütengerében, de csak ott, mert a megjelölt helyen - Örkény Istvánnál - már nem található. A nyomda ördöge, vagy az ördög nyomdája...) Jelentése végén pedig hivatakozik a pápai dekrétumoknál jobban kötelező szent szövegekre is: „A kézikönyv, mint az élő irodalom feltérképezője, nyilvánvalóan kritikai tett is egyben: az élő irodalom menetébe való kritikai beavatkozás. Ha valamin, ezen keresztül érvényesülhet a támogatás elve. Ha valamit, ezt a kötetet szembesíteni kell a párt érvényben lévő határozataival. [...] Egy intézményt jobban terhel a párthatározatokért való felelősség, mint egyes egyéneket. Egy egyén, főleg, ha nem kommunista, függetlenítheti magát a határozatoktól (sic!). Egy államilag fenntartott társadalomtudományi intézet nem teheti meg ezt.” Pándi Pál a maga 170 lapos lektori jelentésének mindjárt az elején térképészeti metaforát használ: „Tehát - ismétlem, leegyszerűsítve a képet — két nagy csúcs emelkedik itt ki: az újholdasok és a népiek csúcsa. S közöttük amolyan lapályba kerül a szocialista irodalom, a szocialista realista törekvésű és lényegű literatúra. [...] Megint leegyszerűsítve s némiképp eltúlozva, de a kötet valósága mentén haladva írom le: aki ebből a kéziratból, kézikönyvből ismeri a 45 utáni magyar helyzetet, az a korszak központi jelenségének a szektánsságot, dogmatizmust tarthatja, nem pedig azt, hogy a magyar nép történelme - a hitleri fasizmus megsemmisítése után - ekkor hajlik át a kapitalizmusból a szocializmusba. |...] hozsannát kap az 1945-1949 közti néhány év, különösen e korszak első fele. Olyan hozsánna ez, amellyel gyakran találkozni manapság, s amelynek - megint csak nem szándékokat bírálok, hanem szöveget - lényege az, hogy az akkori anarchikus-polgári demokratikus állapotokban valamiféle eszményt vél felfedezni a visszatekintő szem. Volt ott sok jó dolog, volt ott biztató pezsgés, duzzadó szellemi ígéret. De volt sok olyan vonás is, amely akadályozója volt a népi Magyarország feltápászkodásának, a szocializmus megalapozásának, a realista értékek felszállásának.” Hogy Pándi mennyire komolyan vette nemcsak a párthatározatokat, hanem saját kommunista meggyőződését is, - mondhatni az őrültségig komolyan - azt szépen mutatja, hogy mit írt a 45 utáni prózáról: „Ne feledkezzünk meg arról, hogy regényíróink (és potenciális regényíróink), akkor maguk is a világnézeti átmenet állapotában voltak, legalábbis nagy többségük. Tehát az átalakulást nem egy objektív, stabil nézőpont birtokában tekintették át. E nézőpont birtokában főleg a Moszkvából hazatértek voltak, ők kezdték volna is összegezni, de az ő továbblépésüket már megnehezítette a személyi kultusz bénítása. Amiről ők már rendelkeztek előfogalmakkal.” (Ez, ha komolyan vesszük, azt jelenti, hogyha nem akasztják fel Rajkot, Illés Béla vagy Gergely Sándor nagyobb írók lettek volna, mint Németh László vagy Ottlik.) Pándi és Király lektori véleménye olyan feszült helyzetet teremtett, hogy a szerkesztőknek egymás után kétszer is téziseket kellett készíteniük, melyeket az MSZMP KB agitprop osztálya 1976 szeptemberétől 1978 márciusáig háromszor vitatott meg. Knopp András különösen elégedetlen volt: 1977. augusztus 6-án - Aczél Györgyre is 1050
