Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 10. szám - Határ Győző: Életút I.

megvan a technikája és én menten ráhibáztam: ki kell dülleszteni a hasikát és magasra kormányozni a sugarat. Már az első kísérlet meggyőzött, hogy semmi sem lehetetlen, csak akarni kell: magasra tartott „irányzékkal” s teljes erővel nyomizva, hamarosan vastag, aranysárga sugárban éppen a levesestál közepébe találtam s némi szaporítással magam is iparkodtam hozzájárulni, hogy az új recipével a mai húslevesnek különleges ízt és szokatlan zamatot adjak. Már épp befejeztem volna a műveletet, amikor nagy sikoltozásra lettem figyelmes. Nagyanyám volt, a család főzőasszonya:

— Jesszusom! A gyerek! A gyerek belepisilt a levesembe! Pocsékká tette a levesemet!

Gyanút fogtam, hogy nem mindenki úgy fogja fel a húsleves megjavítását, ahogy én s ijedelmem nem is bizonyult alaptalannak: pillanatok alatt nagy lótás-futás kerekedett, szentségelés-kiabálás-basszamázás verte fel a ház nyári csendjét - olyankor, amikor ekkora kánikulában a kutyák se vakkantanak -, előfutott a család minden nagyja (az apraja, aki voltam, csak elfutni szeretett volna) s mire kettőig számoltam, már valaki lecibálta a nadrágocská- mat, valaki kétfenekű dobot emlegetett, biztatásul annak, aki a levegőbe kapott és veresre verte a tenyerét a pucér fenekemen. Kinek azon járt az esze, hogy „most mit eszünk?!” (mert oldalt sandítva, ahogy a fejem lógatták, verés közben láttam, hogy az aranysárga újházy tyúkhúslevest már öntik is a bokrok alá), ki meg azon jártatta a sütnivalóját, hogy mi legyen a büntetése annak az imposztornak, aki pocsékká teszi a család levesét.

— Bezárni. Be kell zárni.- De hová?- A jégverembe.- Jaj istenem, meg ne fázzon az a gyerek nekem! - hallottam valahonnan nagyanyám sopánkodó hangját.

— Csalánba nem üt a mennykő! Hogyisne! Be vele! Be a jégverembe! Vacsoráig elő ne jöjjön!- Ne! Nagyapa: ne! A jégverembe nem megyek...!

— De bizony hogy megyelsz: ráz, dva!

Ez volt az az „egy-kettő”, amelyet soha nem felejtek el; mert még ma is az orromban a jégverem szaga. Inkább csak hűvöske volt, nem volt az fagyaié hideg; sötétnek is csak addig, amíg a szemem meg nem szokta a félhomályt. De hogy magamra maradtam és be kellett rendezkednem valahol, ahol agyonüthetem az időt, kuckót kerestem a hordók között, az ászokfák alatt. Leltem is, kemény, rideg és büntető-barátságtalan volt az a magányos kuckó, azóta is az orromban a boroshordók, az ászokfák orrfacsaró szaga s akkor gyűlöltem meg a vinkó szagát: nagyon elsőrangú bornak, tokajinak vagy lachryma Christi-nek kellett lenni, hogy ne emlékezzem az ászokfák szagára. Szipákoltam-duzzogtam a sötétben s ha nagy ravaszul arra spekuláltam, hogy majd csak akad valaki vajszívű szószólóm, hát nem spekuláltam rosszul: óra múlva kiengedtek és alighogy mint a rossz álmot, kialudtam, nem voltam haragtartó - másnap már ránevettem nagyapámra.

KL Nagyapád ott lakott veletek?

Pesten, egy darabig. Gyomán külön laktunk. Apai nagyapám, Hack Ferenc meg Temesvárott volt kalapos, boltja-műhelye volt. Apám Temesvár mellett, Csáktornyán született 1881-ben; onnan ment Poprádfelkára, majd bécsi ki987