Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 6. szám - Györffi Kálmán: Erdélyi Csillagok (Újabb arcok Erdély szellemi múltjából (kritika)
GYÖRFFI KÁLMÁN Erdélyi Csillagok ÚJABB ARCOK ERDÉLY SZELLEMI MÚLTJÁBÓL „A megbeszéléseket, amelyek a park ősi tölgyei alatt folytak, egy őznek az írók csoportjának közvetlen közelében való megjelenése zavarja meg. Az elnöklő Makkai Sándor, tekintettel az őz megjelenésére, a megbeszéléseket rövid időre felfüggeszti.” A fenti kis közjáték a Hetedik Helikoni Találkozó jegyzőkönyvében olvasható, az időpont: 1932. augusztus 6. Jelkép értékű kis intermezzo, csöndes, mindennapi kis mítoszaként is felfoghatjuk a magyar Erdélynek - és ezt nem kell rögtön félreértelmezni, nacionalizmust, sovinizmust kiáltani, mert sajnálatos módon a múlt századi hosszú készülődés után erre a századra megteremtődött, szétvált, elkülönült a magyar Erdély a román Erdélytől és a szász-német Erdélytől, olyan tragikusan, hogy alig-alig volt, alig-alig maradt interferáló pont az egykori egységben, lévén, hogy a román Erdély felcsatlakozva az „egy ország-egy nemzet” eszméhez, veszélyes kiszorítósdi játékba kezdett, melynek eredményeként az oly jellegzetes szász-német ősi kultúra Erdélyben jószerint már megszűntnek tekinthető, közössége szétziláltatott, sorsa beteljesedett. Ami, éppen az Erdélyi Helikon eszmerendszerét tekintve több, mint tragédia. Akis jelenetet nagyon jól el tudom képzelni: a marosvécsi kastély falai masszívak, mögötte a tölgyek derekát két-három ember sem tudná átfogni, erőt, biztonságot sugall az egész, hitet Erdély e századi embernagyságának, Kós Károlynak fölépítésében oly tökéletes és támadhatatlan gondolatépítményében, a transzszilvanizmus- ban; ez Kós Károly egyetlen olyan háza?, temploma?, amely bizony, tagadhatatlanul erős alapjaival fortyogó, bűzös, ingoványos talajra került, így aztán nem lett belőle szásznak, románnak, magyarnak lelki békét és közös oltalmat, valamint polgárosodást, biztonságot nyújtó székesegyház, legfönnebb az elüldözöttek és megszomorítottak, otthonmaradók és újrapróbálkozók kétellyel teljes hite és vallása: hitvallása lehetett belőle. Ami, ha jól meggondolom, nem kis dolog. Tehát a jelenet nagyon jól elképzelhető. Az asztal körül a társaság: Balázs Ferenc, Bánffy Miklós gróf, R. Berde Mária, Dsida Jenő, Kádár Imre, Kemény János báró, Kós Károly, Kovács László, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Maksay Albert, Malter Károly, Reményik Sándor, Ormos Iván, Szántó György, I. Szemlér Ferenc, Szentimrei Jenő, Tabéry Géza, Tamási Áron, Tompa László. Aki ismeri a két világháború közti erdélyi irodalmat, tudja: szellemi csillagok ők, most éppen munka közben: „Kemény János:... bejelenti, hogy az elmúlt évben akkora anyagi nehézségek érték, hogy az idén a 30 000 lejt nem adhatja ki...” Viszont sor kerül a pályázatra beérkezett nyertes mű jeligés levelének felbontására: „Szerb Antal középiskolai tanár, Budapest”. (Vajon eljöhet-e még olyan idő, amikor Erdélyből díjaznak Budapesti írót, irodalmárt?) Kós Károly beszámol az elmúlt évről, „amely az Erdélyi Szépmíves Céhre nézve súlyos év volt”. Ugyanő: „Teljesen elő voltunk készülve erre az útra (Szlovenszkóra), de az utolsó percben a csehszlovák hatóságok... az engedélyt megtagadták...” Kádár Imre: ... „beszél azokról a nehézségekről, amelyek majdnem teljesen megbénítják Erdélyben a magyar színházat.” Gondokról, életbevágóan súlyos gondokról esik szó. Olyanokról, amelyek a reménytelenség, a feladás érzését kelthetik... 563
