Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 1. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából - V. Az "érzékeny monumentalitás" (tanulmány)
tír-emlékmű - Sajnos, az utóbbi esetben ezek a tulajdonságok már a megjelenés monumentalitását is kikezdték. Kiss Nagy András tehetségének alapvetően monumentális adottságai ellenére a hatvanas-hetvenes években meghatározó eredményeket mégis inkább érmeivel és kisplasztikáival ért el. így művészetének részletes elemzésére csak a későbbi fejezetekben kerül sor. Az 1933 óta Olaszországban élő Amerigo Tot (Tóth Imre) a hatvanas évek végétől mind szorosabb kapcsolatba került a hazai művészeti élettel. 1969-es tihanyi kiállítását számos újabb bemutató követte, s maga is mind több időt töltött egykori hazájában. A hetvenes években egy hatalmas méretű reliefre kapott megbízást. Ezt a Mag apotheozisa című munkát 1983-ban avatták fel a gödöllői Agrártudományi Egyetem épületében, de tervei, egy-egy részlete már korábban is ismertté váltak. A kész dombormű a növényi élet - de persze áttételesen az élet — születésének, győzhetetlen energiájának lett monumentális emlékművévé. A kompozíció, de Amerigo Tot egész életművének szellemi és művészeti háttere, végső soron gyökerei is egészen mások, mint Vigh Tamásé, Kiss Nagy Andrásé, vagy egyáltalán a hazai szobrászaté. A részletek és a nagyobb felületek egészének érzékenysége, természetes erő- teljessége mégis a Vigh Tamás nevével fémjelzett törekvések egyik rokonává teszi Amerigo Tot relieíjét. Az idegenbe szakadt szobrász oeuvre-jének egésze azonban sokkal eklektikusabb annál, semmint hogy ilyen egyszerűen elhelyezhetnénk a hazai törekvések spektrumában. Arról az éppen ebből az eklektikusságából következő felszabadító erejű hatásról, melyet a hatvanas évek végétől művészetünkre gyakorolt, a továbbiakban még szó lesz. LESZÁLLVA A TALAPZATRÓL Korszakunk elején, 1960-ban állították föl Ferenczy Béninek kötetünkben már többször emlegetett Petőfi- szobrát Gyulán. Ekkor jutott ismét szóhoz - csaknem egy évszázad múltán - szobrászatunkban az a fajta romantikus közvetlenség, amellyel Izsó Miklós idézte meg 1866-ban Csokonai Vitéz Mihály alakját. Izsó és Ferenczy romantikája elsősorban abból az érzelmes viszonyból táplálkozott, amely őket feladatukhoz fűzte, s ez a fajta művészi magatartás valójában soha sem volt idegen szobrászainktól. Eltekintve a talán csak Pátzay Pál és néhány közvetlen követőjének né- metesen kiszámított hideg klasszicizmusától, mestereink többsége ritkán tartotta magát távol az érzemek kifejezésétől. Ez ugyanúgy vonatkozott a század első felében működő Beck 0. Fülöpre, Medgyessy Ferencre vagy Bokros Birman Dezsőre, mint később Somogyi Józsefre, Schaár Erzsébetre és az őket követő fiatalabb művészekre. A hatvanas, de méginkább a hetvenes években a közönség és a megrendelők körében egyre népszerűbbé váló életközeli szobrok elterjedése inkább Vilt Tibor, későbbi divattá válása pedig Varga Imre nevéhez kötődött. Vilt az 1961-ben Ercsiben fölállított Eötvös József-emlékműve: 1, majd a valamivel később mintázott Madách-emlékművel (1967-1973) valóságos iskolát teremtett. Hősei, a múlt századi magyar irodalomnak ezek a kiemelkedő alakjai minden ünnepélyes külsőség nélkül, a legmindennapibb módon jelentek meg a néző előtt. Az egyik - kezében könyvvel — egy valóságos diófa alatt pihen meg, valamikori szülőfalujában egy egyszerű kerti pádon, a másik pedig - láthatóan éppen az ihlet pillanatában — magáról is megfeledkezve, egy sziklán ül. A jelenetekből, bár „mindennapiak”, mégsem hiányzik az a fajta érzelmes attitűd, amelyről fentebb esett szó. - Érdemes felidézni, hogy Európa-szerte épp ezekben az években támadt divatja egy sokszor deheroizáló közvetlenségnek, ami nálunk elsősorban az irodalomban hódított, de hatását a történettudomány sem kerülhette el. Vilinek azonban erre nem volt szüksége. Hősei ugyan leszálltak az emlékművek megszokottan ünnepélyes talapza83
