Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - Bagossy László: A publikálás dühe (Krausz Tivadar: Hazakutatás) (kritika)
hogy belátásra képteleneket / tisztességtelenségükről meggyőzzek”. Elgondolkodtató (bár a kötet ismeretében nem meglepő), hogy Krausz éppen ebbe a sajátos „meta- irodalmi” helyzetbe tudja a legnagyobb intenzitással és spontaneitással beleélni magát, ez szakítja fel benne (talán önkéntelenül) a leggördülékenyebb dikciót és a legkevésbé „csinált” megoldásokat, miközben a kötet egészén átvonuló, s témájukban, mondanivalójukban jól azonosítható verseiben erőlködő szöveg-darabolásban és csak ritkán szellemes szójátékok fabrikálásában nyilvánul meg költői invenciója. Itt kezdjünk egy új bekezdést és röviden időzzünk el ennél a problémánál. A probléma pedig az irodalomtörténet sajátos mágiájának problémája. Megpillantani magunkat az irodalomban; látni magunkat az irodalom mechanizmusában. Mindez Krausz számára nagyon erős élménynek látszik, köteteinek sorát vizsgálva egyre erősebbnek, s a Hazakutatás megjelenésével talán erősebbnek minden másnál. Ezt a könyvet bizonyos értelemben már az elsőként említett két „metázó” gesztus irányítja, s a tíz év „adatolása”, melyben a művek létrejöttek. Krausz életművében volt egy pillanat, amikor a mámornak ez a fajtája izgalmas eredményekre vezethetett volna, ha az irodalom, mint forma (karöltve a publikálás önadminisztrációjával) nem bizonyul sokkal fontosabbnak a szerző számára, mint az ötletből fakadó igazi lehetőségek. A Herpesz Triszmegisztosz című kötetre gondolunk, amely másodikként az első kötet verseit cincálta szét, s látta el - nem igazán jól sikerült - kommentárokkal. A kritika joggal verte el rajta a port, ám a Magyar Napló és a Kritika recenzenseinek figyelmét (nyilván tájékozatlanságból és az akkor még csak két kötetre rúgó Krausz-életmű iránti közönyből) pont ez a legfontosabb mozzanat kerülte el, s így - bizonyos értelemben - fogalmuk sem volt arról, hogy mi az, amiről írnak. De lássuk a felhívás című vers folytatását: „aki vét ezen / felhívásomból kikövetkeztethető öntörvényem ellen azt / egyszerűen megölöm öntörvényem nemismerete nem mentesít / a büntetésvégrehajtás alól — ne variálj pöcsi gyere ki / a szerkesztőség elé”. Úgy véljük, hogy ezek a sorok a legérzéketlenebb kritikus számára is mélyen átélhetőek. A magabiztos és támadhatatlan fogalmi apparátussal vizsgálódó számára a közvetlen, barbár fizikai veszélyeztetettség okán, azok számára pedig, akik megfelelő normák és kielégítő nyelvtan hiányában hetekig vesződnek és kísérleteznek néhány oldal megírásával - inkább e részlet felszabadító vadsága, kétségbeesettsége és humora folytán. Itt még a „ne variálj pöcsi gyere ki / a szerkesztőség elé” látszólagos nyelvi szélsőségeinek és erősen szociológiai irányultságának is van súlypontja és indoka. Nagy kár, hogy a kötet egésze, mint rossz környezet, ismét tompítja erényeit, s az olvasót elbizonytalanítja. Krausz egyik alapvető hatáseszköze ugyanis a kisú- lyozatlan obszcenitás, amely a letűnt időkben nyilván, mint „társadalmi töltet” jött számításba, mára viszont egészen más szempontok próbáját kell kiállnia. A kötet (és az életmű kontextusában) még egy fontos szó akad, amely könnyen elveszítheti versbéli hitelét. Ez a szó az „öntörvényű”. Ezzel kapcsolatban ismét eldönthetetlen humor és komolyság aránya. A vers bűnöző-mitológiája a törvény szót az általunk sugallt ironikus nyelvkezelés irányába tereli, Krausz kötetének egésze viszont, vagy például a Kifestő című könyv bevezető szövegeinek ideológiája nagyon is látványosan deklarál egyfajta anarchizmust és „öntörvényűséget”. Márpedig az öntörvény a zágsón kategóriájába tartozik, s meggyőződésünk, hogy nagyon sok unalmas percet okoz Krausz olvasóinak. Hosszú és kegyetlen fejtegetésekkel az is bizonyítható volna, hogy az öntörvény Krausz esetében inkább az írói türelmetlenség, kritikátlanság és tehetetlenség törvényei, melyekből az önáltatás faragott sajátos védőpajzsot. Krausz ugyanis a legkevésbé sem zseni, „csupán” egy tehetséges ember. Kedvenc versünk pedig így végződik: „természetesen azzal a szándékkal ragadtam írógépet hogy / használjam kétszer olyan békésen mint szívem szerint / kétszer olyan vadul mint ahogyan a szerkesztők szeretik /-----az írás mint a bűnözés gyilkolás s zublimált / formája.” Ezek már a harmadik versszak feloldódásának és megnyugvásának sorai, a költemény retorikájának újabb állomása, amelyből némi keserűség is 863
