Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - Bagossy László: A publikálás dühe (Krausz Tivadar: Hazakutatás) (kritika)
mögött húzódik. Gál még olyan szentségtörő megoldásokra is vállalkozik, mint például a névelőhasználat pongyolasága, csakhogy egy sohanemvolt nyelven írt mítosz fordításának hallhassuk sorait: „Versatil hegyet fémtollba / illeszt, ujjára kent grafittal ír egy meg- / határozatlan nyelven..” E nyelvben otthon van, „Ez újra ő.”. „Mit oly régen kerestél, egy légy / leli meg kezeden a csöndet..” E mítosznak - e költészetnek - két oldala van. A világos oldalát az érintés poétikája jelenti. Gál az angolszász analitikus filozófia következetességével írja le az emberi kéz és jelentéseinek finomszerkezetét. „Jó az, ha... Kézfejünkről / megfeledkezünk, az ujjak léptenként / az ujjakhoz verődnek.” - így szól egy helyen, s egy másikon: „Elnyílnak / a szőrszálak a bőrtől, túl vagyunk / a halk beszélgetésen....” A kézfej analitikája sugallja a reményt: mégiscsak lehetséges a kommunikáció: „Ujjheggyel érsz kezéhez, válaszol, / a csönd a fák között is folytatódik....” Van azonban e mítosznak egy sötétebb oldala is. Félreértés ne essék, nem a pszichológia nyelvén szeretnénk kimondani: a személytelen szubjektivizmus e megvalósulási formája mégiscsak kellőképp fel-nem-dolgozott szégyenérzet: őszintétlenség eredménye. Márpedig a költői játéknak része az őszinteség. A szemérmesség pedig a költészetben is maga ellen fordult agresszió. Elfojtódás. Hogy mennyire nyomasztó tud ez lenni, mutatja, mily üdítőleg hat egy-egy első személyben megszólaló szakasz: „Reggel kimaradt teaként sötét az arcom, / az ingem is nehéz, remélem, nem ma jössz..” S ezért, meg a költészet bújtatottan mégiscsak létező felelőssége szempontjából is biztató az utolsó vers egyszerre őszinte és önironikus befejezése: KRAUSZ TIVADAR: HAZAKUTATÁS Krausz Tivadar legújabb verseskötete két nagyszabású irodalomtörténeti gesztus kombinációjaként jött létre, s ezek bármennyire is divatosak manapság, bármilyen ritka is az a társadalmi, politikai, kultúrpolitikai helyzet, amelyben viselésük egyáltalán szóba jöhet, könnyen kelthetnek nevetséges benyomást a - Krauszhoz hasonlóan - keveset élt és keveset bizonyított szerzők írói alkatán. Az első ilyen gesztus az, amikor a költő „mélyére nyúl a fióknak”, s elénk tálja azokat a műveit, töredékeit, bagatelljeit, szösszeneteit, amelyek ilyen-olyan okok miatt még nem láttak napvilágot eddigi életművében. Rendes körülmények között ezek az okok a fejlett írói önkritikával „Te, aki inkább sétálva olvasod, a nyirkos kéz a hűs kézben merül meg, és mélyzöld pineákhoz vonzódsz emberek helyett, örülsz; árnyékokat vetsz és kötsz össze festett fák között, akár a macskám. BAGOSSY LÁSZLÓ 861 A publikálás dühe
