Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - Bodnár György: A meghatározás dilemmái (Juhász Ferenc: Föld alatti liliom) (tanulmány)
Egyik képzettársításokban gazdag elégiáját a költő ars poeticái vallomásra is felhasználja. Vizelet, bélsár, könny, arany: — hasonlítható a minden — írja az Aranylánc- vizelettócsa zárórészében. Ez a hasonlatfelfogás inkább a külsőleg és belsőleg nyitott hosszúvers közegében érvényes, mint a gondolati igényű elégiában. S a vers képsora nem is él a kozmikus szabadsággal: a halott nyaklánca és vizelettócsája, valamint a marhavagonban elhurcolt alkut kínáló keze — ha nem is oksági, de önigazoló láncolatot alkot történelmi, társadalmi, biológiai és létproblémát idéző képzettársításai révén. Elszabaduló versvégi reflexióit viszont a korlátlan hasonlatszabadság sem igazolhatja. Ez a retorika oly makacs kísérője Juhász Ferenc költészetének, hogy aligha magyarázható eseti alkotói tévedésekkel. Persze olykor a költő belső vaksága is megnyilatkozik benne, amely hosszú ideje épített és alkotó elemeihez egyre inkább ragaszkodó világával szemben kialakult. Az anya kioperált és megőrzött szemlencséjének motívumában például aligha van annyi lehetőség, hogy immár újabb két verset életben tartson. Legalábbis a fiúi szeretet kifejezésének szolgálatában. Ezért maguk a versek korrigálják a költői intenciót. Az egyikben az anyag iránti kíváncsiság erősödik fel, a másikban pedig a képek a szemoperáció felidézését szolgálják. S mindkettőben a retorika távlatában jelenik meg a fiúi szeretet. A versek többsége azonban közvetlen reflexióiban is láthatólag koncepciót követ. Ennek felfedezésére nincs szükség, mert régóta vezérli Juhász Ferenc életművét. Az a csakazértis hit igyekszik felülkerekedni elégiáiban is, amely kétségbeejtő társadalmi, történelmi és világűr- szemléi után kozmikus optimizmusában fogalmazódik meg, s amely olykor retorikus- ságával jelzi, hogy az epikai világkép érvényesítése nem csupán a szubjektív költői akarat, hanem a valóság függvénye is. Ez a hit örökké újrakezdett küzdelem vívmánya Juhász Ferenc pályáján. Az elégiákban is egyszerre kíséri pátosz és kétely: itt és most a stilizáció, amely a képek gondolati reflektálását szolgálja. (így hull a halálból..., Engem is elfúj majd..., így lessük mi egymást, a titok a titkot..., íme így lettél te költészet..., A te éjed nem az esthez hasonlít..., Te már többé nem láthatod... stb.) Mögötte pedig egy mélyebb válság munkál: az én-felfogás és a költői szerepvállalás gondja. Ezt mindenekelőtt egy negatív bizonyíték sejteti meg az olvasóval. Amikor először követi végig a kötetzáró hosszúverset, az első tétel szimmetrikus párját keresi benne és elsiklik a címe fölött: a megváltó ihletet az anya egyik metaforájának véli, amely a képzuhataggal együtt és egyenrangúan hordozza a mondanivalót. A szorosabb olvasás azonban kérdésekre bukkan: miért éppen az a költői kép kapja meg a cím hangsúlyát és a megváltó ihlet miért lesz a hosszúvers tagoló motívuma: „Elhagytál örök ihlet elfogytál örök forrás!... íme a rohadt ihlet, íme a rohadt mítosz, a rohadt népmese íme... És ezen volt az ihlet és ebben volt az ihlet... Elbomlottál ős-ihlet... Árva hitem! Majd eltemetem ami nélküled ittmaradt nekem!” E tagoló sorok helyzeti jelentését keresve már nem a halál, hanem individuum titkában találjuk meg az egész mű vezérmotívumát. A fiú számára az anya az azonosság és a különbség megtestesülése, a Mindenség és a kiszakadás, a bensőség és az áthidalhatatlan titok; s az anya halála kszülődés az ismeretlenbe, út a beláthatatlanba, tehát a titok belezuhanása a kozmikus titokba: 852
