Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - Kurucz Gyula: Kelet és nyugat határán I. (esszé)
fogalma sincsen „a keletről”. Számtalanszor tapasztaltam, hogy a nagy sztárújságok tudósítói azért utaznak a „barbár” országokba tudósítani, hogy az előre elkészített kliséket újabb, egyedi botránykákkal egészítsék ki. Aki ezt átlátta, az kitűnően fordíthatja saját hasznára. Számomra nem jelentett sokkal nagyobb élményt a nyugati „szabad” sajtó, mint a keleti, a szolgalelkű, a hazug. (Annak átalakulása sem.) Azt is tudomásul vettem, hogy ugyanez a „hírérték- vagy szenzációérték”-elv a demokráciát is szolgálja leleplezéseivel. Ámde csupán leleplezésből még soha nem épült új világ. Ha az újságírók és politikusok logikája nyomán haladunk, ha az emberi természettel ellentétben „az igazságot” tesszük meg alapelvnek, akkor nem 150000, hanem 5-6 millió ügyet tárgyalhatna itt a bíróság. (Szemben egy másik alapelvvel: az emberiség túlélési ösztönével.) * Emlékek a volt NDK-ból, válogatatlanul. Berlin-Schönefeld (már a név is jó vicc) repülőtéren a falhoz állítások, a mogyorózások, a fagyott arcok. Egyszer megkérdeztem: Sok magyar terroristát kaptak már el? Egy félmosoly sincs. A hivatalnokoknak nincs arca. A Check Point Charlie-n Ladám kivett fejtámláját gyanúsnak találják, beviszik, megröntgenezik. Kérdem: egészséges a kicsi? TBC, hurut nincsen? Ugyanaz az arc. Ezt a sok-sok tízezernyi emberidomárt képtelenség emberi reakcióra késztetni. Még annyi sincs bennük, hogy megbüntessenek a renitenskedésért. A szállodában - magyar íródelegáció - szeretnénk az ablak mellé ülni a reggelinél. Abevezető pincér valami rejtélyes szisztéma szerint parancsol egy helyre. Sok száz szabad asztal tiltott marad. Fellázadunk. Egykedvűen nézi, hogy mind kivonulunk reggeli nélkül. Az utcán a falnak löknek, az áruházban kioktatnak, a fodrásznál akkor sem lehet nyiratkozni, ha üresek a székek: nem vagyok bejelentve. Rend van: iszonyatos, sivár rend uralkodik. Évtizedeken át, mindenki által és mindenkiben. A végeérhetetlen sorokban állók nem beszélnek egymással, nem panaszkodnak, nem lázonganak. Vasárnap az éttermet onnan ismerni meg, hogy az utcára lóg a sor. Az étterem családi élmény lenne. Itt: fegyelem és fegyelmezés világa. Mindenkire érvényes. Annyira, hogy szinte egyedül a „szocialista világrend” országaiban itt nincs számottevő ellenzék, itt nem születik radikális ellenprogram. „Ekét a kardokból” - ez a maximum. Annyira erős ez a rend, hogy könnyedén kiküldik az sorból a néhány tucatnyi renitenset. Nincs bázisuk. 1989-ben egy „ellenzéki” evangélikus lelkész meséli: egy 50 fős „nagy” tüntetés résztvevőit hajszolja a rendőrség az utcán. A gyalogosok csóválják a fejüket: huligánok, mi bajuk van? 1989. október 20. előtt nincs megmozdulás, amelyik résztvevői meghaladnák a 200-at. Aztán novemberben hirtelen százezrek az utcán. Kiderült, hogy lehet? Hogyan? Miért? Majdnem négy évtizeden át nemcsak a hatalom fegyelmezett. A polgárok - volt elég alkalmam tapasztalni - magánemberként ugyan morogtak, de ökölbe szorított kézzel azonosították a nyugati testvért az imperializmussal. Ok lettek az „antifasiszták”, a bűntől mentesek, az előélet nélküli németek. A kollektív amnézia örökösei. Kegyetlenül el kellett páholni, kordában tartani, emlékeztetni a polgártársat: hol van, hogyan lehet. 791 'V
