Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 9. szám - Simonffy András: Régi novellák, Történelemóra, Fekete-fehér - igen-nem, Lefelé a hegyen, Vodka (novellák)

leültein az út szélén arra a padra, amelyről olyan jól lehetett látni a lenti város fényeit. Kigomboltam a nadrágomat, és pisiltem. Csobogott. Ar^a néztem, ahol mentek és énekeltek, hogy meghallják-e, hogy csobog. Nem fordultak hátra. Néztem a fényeket lent, és pisiltem.

Aztán utánuk indultam, de észrevettem, hogy az ingem csupa víz. Fent a hegyen szódavízzel fröcsköltük egymást. Akkor nagyon jó volt, viccnek tűnhetett, de most vizes volt az ingem, és fáztam. Levettem. Másodszor aznap Később a nyakkendőt csupasz nyakamra kötöttem, mert eszembe jutott, hogy úriember vagyok. Az inget összecsavartam, és zakóm zsebébe gyűrtem.

Amikor beértem őket, mezítláb mentek, karonfogva és énekeltek.

— Ti mezítláb mentek? — kérdeztem.

— Mezítláb. így a legjobb - mondta Éva. Mellé léptem, válla fölé nyomtam a fejem, és azt néztem, látszanak-e a mellei. Agancsos, szűz monstrumok. Az apja bíró.

Abbahagyták az éneket. Hallatszott, ahogy meztelen talpuk az aszfalton csapkod.

Szétváltunk, és én Évával maradtam.

— Halálosan szeretlek — súgtam.

— Én is téged.

— Csókolj meg.

— Nem.

Odatartottam az arcomat, és ő megcsókolta. Akkor átkaroltam, megfogtam a mellét és a száját akartam megcsókolni, de pofonvágott, ellökte a kezemet és előresietett Jutkához, aki tizenhét éves korában már abortált. Hirtelen mindketten futni kezdtek, szapora, csattogó léptekkel. Futottak lefelé a hegyen, mezítláb, ruháik lobogtak a lámpafényben. Szerettem volna látni ugráló melleiket.

Gyula megvárta, míg utolérem.

— Mi van? — kérdezte.

— Mi lenne? te is elkaptad a hölgyet?

— El. Jól becsíptek, nem? — zsebébe nyomta kezeit, és lógatta a fejét.

— Becsíptek, de nem részegek.

— Szerinted hol a határ? - kérdezte elgondolkozva.

— Nem tudom biztosan... De nem részegek. És szép este van. Nem figyelted? Szokatlanul fényesek a csillagok.

A lányok megálltak egy utcasarkon a lámpafény alatt, és várták, hogy utolérjük őket. Gyula belerúgott egy kavicsba. Úgy lódította a lábát, mint aki nagyon bánatos.

— Bánt valami? — kérdeztem.

— Nem - felelte -, csak tudod... Voltál beszélőn?

— Okoskodott?

— Nem... Sőt! - Furcsán viselkedett. Harapott. Erre én is haraptam. Hátradobta a fejét, lihegett és vonaglani kezdett. Azt mondtam neki, hogy szeretem.

— Szereted?

— Ki tudja. — Odébb lépett, hogy bele tudjon rúgni egy másik kavicsba is. Hirtelen megállt. - Voltál beszélőn?

— Nincs hírünk róla.

781