Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 8. szám - Tóth Endre: Pannonia Christiana (A kereszténység kezdete a Kárpát-medencében) (tanulmány)
Ugyanez vonatkozik a zsidókra is, akik biztosan éltek Pannóniában: néhány sírkő tanúsítja ittlétüket, egyistenhitüket. Közösségeikről azonban nem tudunk. Voltak-e olyanok köztük, akik hajlottak a keresztény hitre? Látszat volna azt hinni, hogy az I—II. századi szórványzsidóság a birodalom európai tartományaiban termékenyebb befogadója volt a terjedő keresztény hitnek, mint mások. A határtartományok - így Pannónia - szórványzsidósága könnyebb krisztianizálhatóságát feltételezni, alighanem tévedés. A romantikus elképzelés kiindulópontja a tévesen használt analógia: az I. század első felében, Palesztinában történtek, mintha alapul szolgálnának egy ilyen feltételezéshez. A kereszténység azonban ott adott földrajzi és kulturális környezetben, adott történelmi körülmények között, egy adott időszakban terjedt el. Ezek az adottságok pedig Európában hiányoztak. Csupán az egyistenhit miatt nagyobb affinitást feltételezni a császárkori zsidó lakosságnál a kereszténység iránt, naívság. Aromanizált pannoniai őslakók valószínűleg sokkal könnyebben fogadták be eleinte a kereszténységet, mint a vallásosság magas szintjén élő zsidóság. Mindössze tehát annyi sejthető, hogy a kulturális hatások irányával egyezően, a kereszténység is két irányból terjedt el Pannóniában: egyrészt Eszak-Itáliából, Ravenna és Aquileia közvetítésével, másrészt a Balkán felöl. Példaszerű lehet, hogy éppen Poetovio püspökét ismerjük meg elsőként Pannóniából. A város a Közép-Duna-vidék közlekedésében nemcsak az ókorban, hanem a középkorban is kulcsfontosságú volt. A mediterráneum felől észak felé igyekvőknek, átjutva a Dinári-Alpokon, Poetovióban ágazott szét az útjuk: kelet felé a Dunához, Sirmium császárvárosához; nyugatra a Mura és a Dráva völgyében Noricum és Raetia belsejébe, és vezetett fel a Dunához, majd azon túl, a Barbaricumba. Nem véletlen, hogy Poetoviót választotta a római kormányzat az illyricumi vámszervezet központjává; hogy a Gallienus császár által felállított belső hadsereg főhadiszállása ebben a városban volt. Előnyös földrajzi fekvése miatt a közlekedésben játszott szerepe és a kereskedelemben betöltött helye predesztinálta arra, hogy a vámszervezet központja legyen. Az sem véletlen, hogy a város elöl járt a Mithras-kultusz terjesztésében, noha a III. század hatvanas éveiben az odatelepített, idegen katonaság állíttatta helyre a Mithreumot: ez már inkább a kultusz hanyatlását, mintsem virágzását mutatja a városban. Talán a nagy vetélytárs, a kereszténység terjedése éppen a Mithras-hívök kárára történt. Ezért nem a helyiek, hanem a Dáciából kivont, vallásilag konzervatívabb katonaság állította helyre a misztériumvallás szentélyét. Victorinus püspöksége pedig tanúsítja, hogy a 260-270-es években már jelentős keresztény közösség élt a városban. A pannoniai keresztényekről legtöbbet a Diocletianus-kori üldözések idejéből tudunk meg: sokszor nemcsak a vártanúk neve, hanem életrajzuk, szenvedéstörténetük (passió) is fennmaradt. Az üldözések oka a birodalmat gyökeresen átszervező-meg- újító Diocletianus rendelkezései voltak, amelyeket valószínűleg Galerius szorgalmazására hoztak: áldozási kötelezettséget írtak elő, amelyeket a császárok jóllétéért a pogány isteneknek kellett bemutatni. A keresztények ugyan hajlandók lettek volna imádkozni a császárért saját istenükhöz, de pogány módon áldozatot bemutatni azonban nem. Ez viszont véres megtorlást vont maga után, mivel ebben a kormányzat a császárok iránti hűség megtagadását látta. A név szerint vagy csoportosan ismert húsz körüli vértanú nagy része egyházi személy: püspök és pap. Mutatva, hogy az első, 303-as, a papság számára áldozást előíró edictum vértanúi. A vértanúk túlnyomó többségét Pannónia Secundában, Sirmiumban végezték ki. Ebből arra lehet következtetni, hogy a kormányzati központban a keresztényüldöző rendeleteket keményebben hajtották végre, mint máshol a tartományban: talán azért is, hogy példát statuáljanak, megfélemlítsék a keresztényeket. Jó érv ehhez a feltételezéshez az is, hogy esetenként más tartománybeli keresztényeket is a császári székhelyre, Sirmiumba hurcoltak és ott végeztek ki (mint a singidunumi, [belgrádi] mártírokat: Montanust és feleségét, Siluanust, 743
