Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 8. szám - BATTHYÁNY-STRATTMANN LÁSZLÓ EMÉKEZETE - Tibola Imre: A másokat szolgáló emberi élet...
igénytelen embernek, mint életében volt. Tudott örülni mindennek. „Innen az agyból is látom a csapongó pillangókat, gyönyörű virágokat, sőt még a keringő sast is... Úgy szeretem a természetet - mondta utolsó napjaiban - a jó Isten könyvében lapozni oly szép!” Közben pedig naponta elszenvedte a szörnyű görcsöket, leírhatatlan fájdalmakat, a magas láz és hidegrázás minden gyötrelmét... Hosszú betegsége alatt a fizikai fájdalmak mellett a legnagyobb szenvedése az volt, hogy el kellett szakadnia a kórházától, kedves betegeitől. Önfeláldozó hitvese látta ezt a fájdalmát és egyszer vigasztalásul felvetette azt a gondolatot, hogy ha jobban lesz, bérelhetnének még egy szobát mellettük, ahol fogadhatná betegeit és tálán orvosi segítséggel még operálhatna is. Napokig sugárzott az örömtől. Nézegette is ujjait és boldogan állapította meg, hogy még nem remeg a keze. Tudna még operáim. Batthyány László élete egy szüntelen adakozás volt kezdve kisdiák korától, amikor a hazai csomagját is szétosztotta társai között, egészen halálos ágyáig. Nemcsak anyagi javaiból adott a rászorulóknak, nemcsak mélységes tudását gyümölcsöztette a betegek gyógyításában, de keresztény optimizmusát, a jó győzelmébe vetett hitét is meg akarta osztani másokkal. Családjában, mint nevelő édesapa az erkölcsi értékek felismerésére tanította gyermekeit. Környezetét, betegeit és mindenkit, akivel csak találkozott életében, a jóra, a nemes emberi magatartásra buzdította, amire ő maga is példát adott. Hosszú szenvedésének ideje alatt sem akart tétlen maradni. Betegágyán sem szűnt meg tanítani, buzdítani a jóra. Átmeneti, fájdalommentes napjaiban, óráiban kis történeteket gondolt ki és diktált le Blanka leányának, aki édesanyjával karöltve olyan nagy szeretettel ápolta. A történetek nagyon egyszerűek, sőt naivaknak is tűnhetnek, a század elejének társadalmi helyzetét tükrözik. De mély erkölcsi tanulságokat hordoznak. Mindig az igazság, a jóság, az emberség kerül ki győztesen a küzdelmekből. Optimizmus és szeretet hatja át valamennyit. Blanka leánya naplót vezetett. 14 hónapi szenvedés történetét rögzítik a naplófeljegyzések.* Nem lehet meghatottság nélkül lapozni ezt a naplót. A másokért leélt élet áldozati lángjának utolsó lobbanása a szeretetben, mely a természetfeletti világ örök boldogságában nyeri el célját és értelmét. Két nappal halála előtt, kínzó görcsei után ezt mondta húgának: „Tudod, hogy én nagyon boldog vagyok?! Kegyetlenül szenvedek, de szeretem szenvedéseimet, és jól esik, hogy Krisztussal viselhetem.” 1931. január 22-én este családjával még elkezdi a rözsafüzérimát, melyet minden este közösen szoktak imádkozni. Közben elveszíti eszméletét. A gyermekek elhagyják a haldokló szobáját. Este fél tízkor az édesanya ezekkel a szavakkal fordul gyermekeihez: „Gyermekek, Papi a jó Istennél van!” * Végrendeletében így beszélt életéről: „Életem egyik fo feladatának tűztem ki, hogy orvosi működésemmel a szenvedő emberiségnek szolgálatot tegyek és ezáltal a jó Istennek tetsző dolgokat cselekedjem. Az Úr Isten kegyelméből évek hosszú során át napról-napra dolgoztam kórházamban, tehetségemhez képest segítve beteg embertársa #mon. E munkám volt forrása számtalan kegyelemnek és azon sok lelki örömnek, amely a magam és családom minden tagjának lelkében uralkodott. Azért, mint életemben mindig, e helyen is mély hálát adok a Teremtőnek, hogy az orvosi pályára hívott. Ha boldogok akartok lenni, tegyetek másokat boldoggá.” * (Ld. Tibola Imre: Úton hazafelé, Székesegyházi Főplébánia kiadása, Szombathely, 1991.) 725
