Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 8. szám - Martos Gábor: "Végül is komoly játékok voltak ezek" (Beszélgetés Tompa Gáborral) (interjú)

a tagjai; az ő hatásuk mennyire volt számottevő abban, hogy te a színházcsinálás mellett - vagy akár előtt - versírással is elkezdtél foglalkozni?

Tulajdonképpen fordítva van a dolog; én először filológusnak készültem, és a pályamódosítási döntésemben közrejátszott néhány furcsa tényező. Most is nagyon sokszor szeretek elmélkedni azon, hogy mi is a rokonság a költészet és a színház között, és mik a lényeges különbségek; vagyis ezeknek a művészeteknek én szeretem tanulmányozni - vagy megfigyelni - az immanenciáját: azokat a sajátosságait, melyek jól elhatárolják egymást; ugyanakkor ezek azok a sajátosságok, ezek azok a sajátos kifejezőeszközök - a nyelv, az egész művészeteknek a szemantikai mezeje —, amelyek a létjogosultságukat is biztosítják. Tehát én - mondom — filológusnak készültem; előbb is jelentkeztem versekkel, minthogy rendezni kezdjek, vagy egyáltalán arra gondoljak, hogy a rendezői szakra felvételizzem. Ugyanakkor - ez úgy a hetvenes évek közepe felé történt -, akkor jártam először hosszabb ideig Bukarestben, és láttam néhány akkor világhírű előadásnak számító produkciót, mondjuk például a bukaresti Bulandrá Színházban a Leonce és Lénát, az Első Erzsébetet, vagy a Lear királyt a Nemzetiben, vagy a Farsangot a Bulandra Színházban, vagy a Kis Színház néhány előadását... Rendkívül sokféle és pezsgő színházi élet folyt akkor Bukarestben; szinte nem tudta az ember, hogy egy este melyik színházba menjen. Na most én ott felfedeztem valamit. Nekem az otthoni, marosvásárhelyi előadások láttán mindig hiányérzetem volt; elolvastam a drámát, megnéztem, és az előadások nagy többségénél - kivételek persze akadtak, Ili szén Harag Györgynek a pályáján is ekkor állt be az a bizonyos fordulat; Nagy István Özönvíz előtt című drámájával - a hiányérzetem abból adódott, hogy túlságosan is alázatosan, a szónak nem a legnemesebb értelmében vett alázattal viszonyulnak a rendezők, az előadások a drámához, mint irodalomhoz. S akkor Bukarestben felfedeztem valami fantasztikus lehetőséget: felfedeztem azt - s ez nagyon fontos a magam számára -, hogy az előadás az tulajdonképpen a drámától - mint irodalomtól - viszonylag független, önálló műalkotás, ami igenis a megalkotóinak, vagy megalkotójának a világnézetét fejezi ki a színház, az előadás sajátos kifejezőeszközével, sajátos nyelvével, sajátos specifikumával, ami tulajdonképpen a színpadi látvány. És itt ne gondolj arra, hogy én ezen látványosságot értek; látvány lehet a sötétség is, látvány lehet az is, hogy valaki másfél órát meg sem mozdul, hanem csak egy széken ül, közben viszont valami fantasztikus állapotot tud közvetítem. Tehát egy olyanfajta audiovizuális költészet lehetőségét hordozza magában a színház, amelyet semmilyen más művészet által nem lehet megteremteni. Ráadásul ott van benne a közvetlenség-élmény, a fizikai közvetlenség élménye is, tehát az, hogy ezt az eleven, közvetlen kapcsolatot egyetlen más művészet sem képes megteremtem a közönséggel. Ugyanakkor ez a legtragikusabb művészet is, hiszen ebben a bűvös körforgásában - ahogy megszületik és meghal rögtön - nem konzerválható; még a modern technika sem képes teljesen visszaadni egy előadásnak a hangulatát. Ilyen értelemben talán a leginkább hasonlít magára az életre is, az emberi életre, hogy a legkevésbé maradandó művészet a színház. Ez a tragikum, meg a látványnak ez a költészete vonzott engem a színházhoz. Érdekes módon az én első verseim - és a későbbiekben is nagyon sok - kötött formában íródtak, az első előadásaim viszont sok improvizatív elemet tartalmaztak, nagyobb szabadságot. Most viszont az előadásaimban is - azt hiszem - a zártság felé tartok, a formai fegyelem felé, amelyben mégis nagyobb szabadságot vélek - vagy legalábbis szabadságlehetöséget - felfedezni. Úgy látszik, hogy én így érzem magam szabadnak.

Na most a kérdésedre még mindig csak közvetetten válaszoltam; az érdekes, hogy a nemzedékbeli társaimnak a hatása, ha áttételesen is, de él, felfedezhető az én színházi előadásaimban, olyan értelemben, hogy én soha nem kezeltem olyan nagy szabadsággal, vagy játékossággal egy irodalmi témát, vagy egy vershelyzetet, amint például Szőcs Géza - ezt én mindig irigyeltem én valahogy mindig alázatosabb voltam az írásban, de úgy hiszem, hogy sikerült jobban felszabadulnom a színházban.

693