Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 8. szám - Nagy András: Meghitt félreértések délutánja (regényrészlet)
szelekciónak, a gazdagok kiválasztásainak! Mely éppenséggel saját tápláló erőivel és hagyományaival szemben többszörös függelemsértésben marasztalható el, s még azt is hozzátenné, nem kevés elégtétellel, hogy ez éppen a történelem által érkezett el, melyről oly sokat, s olyannyira terméketlenül kellett bölcselkedniük, s amely szétfoszlik az élmény közelében. Itt már nem menti meg a félreértés, dőlt hátra akkor a fotelben Friedrich, s csak annyit kérdezett, hogy ha a valamikori bölcselkedéseket terméketlennek tartja, úgy vajon termékenyebbnek véli-e mindazt, amiben ez a történelem, hm, mégiscsak végződni látszik. Látom, nyúlt hátra Kierer az íróasztalon bekeretezett, álló fotográfiáért, újabb paradoxont remél tőlem, de többel már nem szolgálhatok, megnézte a képet, majd átnyújtotta Friedrichnek; a háborúról szólva pedig mondhatnék konklúziót is: hiszen a történelmi racionalitás keresése, a radikális kultúrkritikai Nem maradhat következmények nélkül mindörökké, nem igaz? S említhetném éppen a bűnbe esett értelmiség gyászos kiútját a még mélyebb bűnök felé, a lelkiismerete felszámolását, de nem, mindez csak része az igazságnak; s bár idegenkedem a kifejezéstől, azt mégis valamiféle egyetemes forradalomnak nevezném, igen: első lépésnek egy utópia irányába; mely azért jelenik meg feltétlenül, mondta, elsöprően és talán pusztítóan is, mert legmélyebb, legelementárisabb, szinte mitikus vágyainkból táplálkozik; és mert semmiféle erő nem lehet sok, amikor azonosságunkra kell rádöbbentenie. Öt, egymáshoz rendkívül hasonló, katonaruhás férfi állt a képen, köröskörül kisvárosi műterem passpartout-ban folytatódó ornamentikája. Az öcséim; Kierer ujja elsiklott a katonasapkák fölött. Hogy letagadni sem igen lehetne, Friedrich valami effélét dörmögött: És ahogy ugyanezek az ujjak megfogták akkor a fényesre koptatott keretet, hogy a képet az asztalra visszahelyezzék, akaratlanul és döbbenten látnia kellett, hogy a körmök, kivétel nélkül! szinte csonkjukig vannak beszakítva, visszatépkedve: lerágva tehát. Az utópiák immoralitásáról mondott volna valamit Friedrich, amikor elhangzott a letett keret csattanását követő mondat. Odavesztek a gázban. És a csend. Ypernnél. Mind. Mert aligha téved, ha úgy véli, folytatta Kierer, s hogy beszélt, ez fájdalmasabbnak tűnt, mint az újabb csend, hogy efféle lehetőséget az élet csak egyetlen egyszer kínál, nemcsak egy nemzedéknek, de talán egy nemzetnek is! S akkor ezzel nem lehet nem élni! S fel kell ismerni benne mindazt, amit a megváltás utáni sóvárgásként oly sokszor azonosítottak hamisan, s mely végre minden emberfeletti mozzanatot nélkülözni tud; önmegváltásnak is mondaná, s emlékezzen csak a német mitológia némely hősére; mert ebben a végső, történelmi órában egyszerre kapunk választ minden egykori dilemmánkra, s a válasz éppen legmélyebb vágyainkból ismerős! És arckifejezése változatlan maradt, de lassan felállt, mintha minden erejét erre összpontosítaná, s hogy azután állva maradhasson; felemelkedett Friedrich is. Mert ugyan kit érdekel Belgium meghódítása, ki akarna Calais-ig érő Nagy-Flandriát, vagy éppen minek kellene újra megsarcolni Párizst; nézett 689
