Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Lengyel Balázs: Verseskönyvről verseskönyvre (Baka István: Az idő célkeresztjén, Bertók László: Kő a tollpihén, Takáts Gyula: Szonettek a Styxen túlra, Orbán Ottó: A kozmikus gavallér) (kritikák)
költészetének célja egyfelől a látvány megérzékítése, másfelől a benne levő, vagy számára evidensül belerejtett mondanivaló megszólaltatása. (Nem véletlen, hogy Egry Józseffel, a nagyszerű festővel közösen csinált a Balatonról egy verseket és képeket egymás mellett sorjázó reprezentatív albumot.) Ez a mondanivaló harmonikus, fénylő, és egyben kozmikus összefüggéseket feltáró. Takáts Gyula valami latinitást őrző pannon derűvel, a carpe diem quam minimam credo a postero horatiusi tartásával, s egyben a görög filozófia magas életbölcsességével veszi tudomásul a világot, a legapróbb, mindennapi jelenségeket is, egy dió lehullását, egy virág kibomlását, egy fecske cikkanását vagy akár egy közönséges lávakő-darabot. Sosem felejtkezve el azonban arról, hogy a tárgy vagy az elpattanó pillanat része csupán az egésznek: az emberi történelemmel besározott Földnek, a Naprendszernek, a csillagos égboltnak. Valami túlnani, a felszínek mögül számára kifénylő kozmikus értelmet, létet tulajdonít mindennek. Valami fogalmilag körülhatárolhatatlan, csak versben előhívható jelentést. Hogy mennyire tudatosan így van, hadd igazoljam új kötetének (Szonettek a Styxen túlra) kiragadott nyolc sorával: Hallom, mikor szólítanak és visszaválaszolva, látom, a tárgyak közt nem is a szárnyak, valami fény suhog a kis és nagy világban Már mindig köztük és hozzájuk szokva, ha másolom, a rajzon át nem azt, de ami lényegük... így nézem toliam vonalát... (Hírt hozva) S ahogy a szonett a továbbiakban ki is mondja, ez a „lényegük” „egy láthatatlan pályán” érkezik el hozzá. Ez az új kötet (85 többnyire szintén tömörített, 8-9 szótagú szonett) lényegében egységes szempontú gyűjteménye régebbi és újabb verseknek. A szempont: a költő halott feleségének idézése, a vele való és nemcsak az emlékével való együttes élés - mintegy a halálon túlemelkedö spirituális vagy kozmikus egységben. Olyan együttélés ez, melyben az eltávozott asszony átlényegültén is betölti a közös házat, a tárgyak „némán is róla beszélnek” s a költő ki is mondja: „bennük, velem lakom a házat”. A gyásznak nem kétségbeesett, hanem ahogy ehhez a költészethez illik, a harmonikus és állandó formája ez. Egy átmeneti kettős lét, melyben maga a költő is készülőben van - mégpedig belenyugvással - a másik szférába, az asszonyéba átlépni. De addig az ágak, indák, utak, színek, kelyhek, szirmok szótára - hogy prózában összegezzem - és nemcsak az emlékek, a közös utazások felidéződő képei, az asszonyról beszélnek. Ahogyan csendes belenyugvással mondja a költő: „rólad” velük „beszélgetek”. Meglepő s egyben megérintő átlábalás vagy áthajózás ez a Styxen túlra. Hiszen a Styx, mint tudnivaló, rettegett és gyűlöletes folyó, félelmetes a görög mitológia szerint még az isteneknek is. De Takáts Gyulának ez az oda-vissza út természetes; Orpheusz utódjának ez a feltámasztó orpheuszi tette magátólértődő. Nincs mögötte se misztikus elrévülés, se tragikus létérzet. Nincs, teljességgel? Szó esik mégis „a kegyetlen anyagban” a világösszefüggést rejtő teljesség-törvény megvalósulásáról. Az a rejtett jelentés válik itt személyes tartalmúvá, perszonifikálódik itt, amelyet egykor fiatalon, induló költőként Takáts Gyula a dolgokba belelátott. A költő elfogadja ugyan itt is, hogy „az élet a halállal ajándék”, s már-már ugyanaz a fény-ámyjátékú világ veszi ma is körül, mint fiatalon, de a teljesség-törvényt már magára is vonatkoztatva, az ősi sztoicizmus már melankolikus. A rejtett jelentés keresése, amely az egész költői utat alapvetően jellemezte, ezzel 664
