Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Lengyel Balázs: Verseskönyvről verseskönyvre (Baka István: Az idő célkeresztjén, Bertók László: Kő a tollpihén, Takáts Gyula: Szonettek a Styxen túlra, Orbán Ottó: A kozmikus gavallér) (kritikák)
megkoronázása. Próbált is uralkodni líránkban, sajna, egy-két évtizedig, s leplezett uralma napjainkig is elér. Költőink persze természetes önvédelemből lázadoztak ellene. így keletkezett szélső visszahatásként a hetvenes-nyolcvanas években a neoavantgarde és a posztmodern divat. Az irodalom autonómiájáért való küzdelemnek, a hatalommal való szembeszegülésnek formai alakja - mindenesetre kísérlet bizonyos igazságok kimondására, eddig lezárt lelki területek meghódítására, újak birtokba vételére. Tabuk, beidegzett hagyományok szétrobbantására. Annak ellenére, hogy jót-rosszat görgető divathullámával sok olvasót eltántorított a mai verstől, üdvös, felszabadító hatását vitatni képtelenség. De mi történt a divat mögött? Mi azokkal a költőkkel, akik versízlésük természetes következményeként közelebb álltak a hagyományhoz? Akik ugyan újjal próbálkoztak, de a régi kötöttségek több-kevesebb fenntartása mellett? Akik külszínre verset írtak, nem újmódian hadakoztak a „versben" a vers ellen? Annyi biztos, hogy eleven költészetünknek élvonalában ma ők állnak. Hadd ne soroljam fel névszerint őket. Csak néhányuk példáját hozom fel. * Baka István új, gyűjteményes kötete, az Az idő célkeresztjén, húsz év termését összegezi: az 1948-ban született költő munkásságát hoszonkét éves korától máig. Mindössze 160 oldalnyi vers. Egy hagyományos tétel korunkig érvényes igazságát így kötete már terjedelménél fogva is tanúsítja. Azt nevezetesen, hogy a költészet érvényessége nem mennyiségi kérdés, nem a termékenység, a versontás, versszaporítás eredménye. Mindig is voltak termékeny, nagy életművű költők. De mellettük nem kisebb érvénnyel fennmaradtak kisebb életművűek - s azért nem szükségszerűen poéta minorok. A költészet maradandósága ugyanis - hadd ismételjük a százszor megélt alapközhelyet - nem a kifejtett eszmék mélységén, legalábbis nem elsősorban azon, hanem a kifejtés plaszticitásán, erején, evidenciáján múlik. Hogy a magyar költészetnél maradjunk: mi tartalmi újat mond a múlt században romantizálva latinizáló Berzsenyi? S mit például az egyik legnagyobb Babits-vers, a Mint különös hírmondó? Baka István sem új filozófiai álláspontot fejteget - hogy is lehetne a filozófiai újságot a költészeten számonkérni? - hanem egy filozófiai álláspontot is tükröző élettapasztalatot, létérzetet tár elénk. Annak alakulását követi versről versre nyomon. Ezt a tapasztalatot - ha jobban belegondolunk - már a köteteim is körvonalazza. Vagyis; égtájak, vagy az idő fegyverének célkeresztjén töltjük az életünket, míg az a fegyver le nem lő bennünket, mint a vadász valami vadat. Bár a kép megdönthetetlenül pontos, mégsem ad a léttapasztalat részleteiről és kifejezésének költői erejéről kellő képzetet. A szorongás és a fenyegetettség ugyanis Baka István költészetében olyan elemi erejű, hogy rávetül a teljes világképre. A természeti jelenségek leírásmódjától kezdve, az egyéni sorsábrázoláson, a szerelmen át a haza, a magyar sors ábrázolásáig. Vagyishogy Baka nemcsak a forma kezelésében, a képi ábrázolás tiszta rajzában, hanem a magyar költészetre - és általában a kis, a meggyötört sorsú népek költészetére - jellemzően a nemzeti problémák felvetésében is kapcsolódik a hagyományhoz. De hogy merül fel benne ez a hagyomány? Hogy merész, eltúlzott példát mondjunk, azon az általános emberi fokon, ahogy a múlt század közepén Vörösmarty sikoltotta el, mondván: „Az emberfaj sárkányfog vetemény. Nincsen remény!” Vagy úgy: „Az ember fáj a földnek...” De erről beszélünk még. Nézzük előbb, hogyan elevenedik meg költészetében a természet. Ahasonlatanyag, amelyet alkalmaz, a költőre mindig jellemző. Mikor Victro Hugo leírja: „Az ablaksor ragyog, akár a csiga nyála” - ahogyan ezt Nemes Nagy Ágnes egy jegyzetében megállapítja - semmi jót nem mond erről az ablaksorról. Baka István természetábrázoló hasonlatait a szenvedés diktálja. íme: „Hóvirágok, ti vízbe fúló - szájából 660
