Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Lengyel Balázs: Verseskönyvről verseskönyvre (Baka István: Az idő célkeresztjén, Bertók László: Kő a tollpihén, Takáts Gyula: Szonettek a Styxen túlra, Orbán Ottó: A kozmikus gavallér) (kritikák)
LENGYEL BALÁZS Verseskönyvről verseskönyvre (BAKA ISTVÁN: AZ IDŐ CÉLKERESZTJÉN; SZÉPIRODALMI 1990. 160 p. - BERTÓK LÁSZLÓ: Kő A TOLLPIHÉN; ORPHEUSZ KÖNYVEK 1990., 92 p. - TAKÁTS GYULA: SZONETTEK A STYXEN TÚLRA; MAGVETŐ 1990., 110 p. - ORBÁN OTTÓ: A KOZMIKUS GAVALLÉR; ORPHEUSZ KÖNYVEK 1990., 88 p.) Századunk költői törekvéseinek roppant paradoxona, hogy a verset, melynek jellegzetessége a kötöttség, kötöttségeitől meg akarja szabadítaná. Nemcsak formai kötöttségeitől, rímtől, ritmustól, verstani hagyományok sorától, hanem tovább lépve; a valóság pontos képzeteitől, a logikai rendtől, a megszerkesztettség előírásaitól is. El is jutottunk a műfaji keretek teljes lebontásáig; nemcsak az úgynevezett szabadversig, majd a dadaizmusig, a szó és hangkombinációkból egybeálló „versig”, hanem szinte-szinte magában a szóban, a nyelvben rejlő közlési lehetőségek kikapcsolásáig, az üvöltésig. Megsemmisítem próbálva mindazt, ami megsemmisíthető. Aztán, hogy a vers mégis vers legyen, egyfajta eszköze az emberi kifejezésnek, kezdhettük újra elölről az egészet. Másként ugyan, de a műfaji jellegzetességet visszalopkodva. A magyar költészet fejlődésének külön specialitása, hogy a századelőn egyszerre jelentkezett benne egyfelől a formai szigorúsággal egybekötött nagyfokú tartalmi és szerkezeti igényesség (lásd a Nyugat című folyóirat költőit), másfelől Kassák Lajossal és mozgalmával a mindenfajta rendezettséget „szétbontott renddel" helyettesítő avantgárd. További specialitása költészetünk fejlődésének, hogy a húszas évek második felében és a harmincas-negyvenesekben a formabontó törekvések elakadtak benne, szemben a világirodalommal (francia, orosz, cseh, német, spanyol): a vezető verstípus formailag és a költő egész „hozzáállásában”, szerkesztésmódjában hagyományosabb lett. Lásd például Illyés Gyula és Szabó Lőrinc nagyszabású és stílust meghatározó teljesítményét, vallomásos, én-líra módszerét, sőt ezekben az évtizedekben még azok a törekvések, szerepjátszás, költői objektiválás, is elakadni látszottak (az egyetlen költő-zseni Weöres gyakorlata kivételével), amelyek pedig Babitsból és Füstből a világlíra tendenciáival együttlépésként világosan kiolvashatók. A sztálinizmus és a posztsztálinizmus aztán a maga egyfelől kényszerítő, másfelől a jelentékeny költőket elhallgattató vagy mellőző művészetpolitikájával véglegesen betett a versbeli kísérletezésnek, mindenféle bontó vagy változtató törekvésnek. Ez az erőszakos konzervativizmus korszaka - az úgynevezett „haladás” égisze alatt. Ahogyan a keletnémet hivatalos irodalomtudomány kifejtette - de ez az álláspont az egész szocialista tábor nézeteire jellemző volt — nem adható ki semmi sem, ami a közízlést borzolja, megbotránkoztatja, kivált újságával sokkolja. A világirodalmi ízlés fejlődését tekintve, nem más ez, mint az epigonizmus trónra emelése, hatalmi erőszakkal való ♦Kedves Olvasóink elnézését kérve közöljük: a tanulmány Baka István költészetéről szóló része a Kortárs 1991/2., februári számában lényegesen bővebb változtban már megjelent. Mégis közzétesszük, mivel gondolatmenete ehhez az íráshoz tartozik, annak szerves része. (A Szerk.) 659
