Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 1. szám - Barna Róbert: A versírás mint kóklerség és öngyilkos játék (Beszélgetés Fabó Kingával) (interjú)

minden egyes versnél meg kell - teremteni vagy találni (?) - a csak neki megfelelő adekvát formát.

A magam számára legalábbis nem tartom járható útnak azt, hogy a már kész, meglévő, készen kapott, másoktól örökölt és mások által kitalált formák között válogassak, és ezek valamelyikében (pl. szonett) írjak. Nálam az írás nem úgy működik, hogy akarok mondani valamit, már tudom is, hogy mit, már prózában el is tudnám mondani, és ezt beleerőltetem a rendelkezésre álló, olyan hagyományos formák valamelyikébe, amelyeknek nevük is van. Más szavakkal: én nem tudok megverselni, versbe szedni egy kész, előre megadott témát. Tisztelem, ha valaki ezt tudja, én képtelen lennék rá. Számomra a vers valami egészen mást jelent. Az utóbbi időben egyre inkább törekszem arra, hogy szavakkal szinte semmit ne mondjak ki, tehát hogy ne verbálisán fogalmazzak meg dolgokat, hanem a formák szintjén. Úgy gondolom, hogy amit a verseimmel mondok, az nem közölhető verbáliséin, a versen kívül, és fordítva: ami verbálisán közölhető, az nem versbe való, hanem, mondjuk, esszébe, tanulmányba. Ezt úgy értem, hogy a vers, legalábbis számomra nem verbális műfaj, hanem elsősorban zene (zörej, zaj), dallam, ritmus, rím; meg tördelés, vágás, stb. szóval forma. Talán paradoxon, de amit ilyen formán, ezekkel a formákkal közlök, azt nem nagyon tudom szavakba foglalni. Én mindig belső zenére írok. Megtalálok egy dallamot, és arra aggatom rá a szavakat.

Ha valamiről előzetes, biztos, körülhatárolható tudásom vagy elképzelésem van, sőt, ha egyáltalán tételesen tudom, hogy mit akarok megírni, azt soha nem versben írom meg. A versbe pont az kerül, amit nem tudok előzetesen, a versen kívül szavakba foglalni, amiről nincs semmiféle tudásom (a tudás írás közben születik meg, ha megszületik), csak homályos sejtelmeim, megérzéseim, érzületeim. Ezeket az érzületeket dallamok hordozzák; zenefoszlányok, képek kavarognak a fejemben. Meg formák. Persze, amikor verset írok, szavakat használok a belső zene lekottázására, de csak ösztönös módon, szinte öntudatlanul, automatikusan találom meg őket. Ezt úgy értem, hogy amikor használom a szavakat, meg a mondatokat, elsősorban a zeneiségüket használom. A szavak és a mondatok a belső zenét követik. Csak ha már ezt leírtam, akkor gondolom át, hogy mit is jelentenek az egyes szavak külön-külön és együttvéve. Csak ekkor kezdődik a versírás tudatos (de ekkor már nagyon tudatos!), szándékos része. Erről lehet beszélni.

52