Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 6. szám - Vasadi Péter: Egy "polihisztérika" rokonszenves torokbaja (Petrőczi Éva verseiről) (kritika)
VASADIPETER Egy „polihisztérika” rokonszenves torokbaja PETRŐCZI ÉVA VERSEIRŐL Mielőtt E. M. Cioranra hivatkozva ellene mondanánk minden költészeti interpretációnak, le kell szögeznünk, hogy a költő nevezte magát polihisztorságban kórosan fölfokozott érzékenységű (nő)személynek, s a torkán anyanyelvét hasonlónak bizonyos ártalmas lepedékhez. Kötetében rokonszenvesen igazolja, hogy betegsége gyógyíthatatlan: fog még verset írni. Cioran A bomlás kézikönyvében azt írja, hogy a költészetben más hatás nem létezik, csak a közvetlen; amelyről nem lehet beszélni. Ha mégis beszélünk valaki költészetéről, az csak közvetett lehet, vagyis haszontalan. Minthogy azonban a költők költészetéről nem lehet és nem is szabad hallgatnunk, úgy kell előidéznünk a közvetett hatást, amilyen közvetlenül csak lehetséges. Petrőczi Éva válogatott verseiről van szó. A kötet címe: Képes beszéd. A cím telitalálat. Egy szóban, kifejezésben, élményben talpraesett asszony talál itt változatos formát képekbe foglalt beszédének, mely (s melynek nyelve) ízes, őszinte, eleven. Sokra tartja a hangulati elemeket, sőt magát a hangulatot, ami nem pejoratív jellemzője egy költői magatartásnak. Ez abból is látszik, hogy versei a nagyságuknál, termetüknél fogva is megfelelnek ennek a fölfogásnak. A kis vers azonban korántsem kicsi. A mifelénk lebecsült hangulati költészet nem akar váteszkedni, s egyáltalán nem biztos, hogy aki jól érzi és jól festi vagy jól villant bele a hangulatba, egy hangulatba, az hangulati lírát művel; az költészetet művel. Petrőczi például nem hangulatilag hiszi (vallásos) hitét, hanem mélyen és komolyan. Ugyanakkor szabadon, azaz nem mindent fogad el a nevében; azt fogadja el, de nem a hasonlót. Szerelmes verseiben gyöngéd és gyöngédségre vágyódó, mégis megőrzi jómozdulatú önállóságát, és bizonyos vagányságát. El tud gyönyörködni az adott környezetben s dolgokban, de szokott rájuk haragudni is. Gyönyörködése leleményes, jobban lát tőle, otthonosabban, és mindig gondosan körültekint a helyszíneken; mégse mond el mindent, amivel a tekintete találkozik. így a kevés, kevesebb leírásával jóval többet érzékeltet. Hallatszik olykor ez a versbeszéd, és önfeledten magának mondott, ízlelgetett részletekből áll össze. A belső bensősége (szeretet, család, élet s ember tisztelete, az egyszerűség kedvelése), és a külső tapinthatósága egybeötvöződik legjobb darabjaiban. Az indulati evidenciák ki-kilobbannak verszáró soraiból: „Karmos fosztóképzők között / téblábolok” (Egy balatoni házra); „Még ma is / úgy írok, / ahogy a járni alig tudó / gyermek bútortól bútorig kapaszkodik.” {Hasonlat). Vannak bonyolult, de nem túlbonyolítottjellemzései: „A torony golyvásgalamb-sisakja/ meleg, begyszürke lüktetés”, (Árulás), vagy: „Mária az erkélyen áll, / Kócos varkocsát babrálja, ásít”; önarckép... (Szentkép). „Próféta, én? - Dehogy, / csak halk igéket / próbálgatok” - írja magáról. Igaza van. És nincs sanda ellenbizonyítás más sorokban. Viszont ige-próbálgatóként is figyelnie kell a gyöngeségeire. Például arra, hogy egy tény néha költőibb, mint egy költői tény; a „gyermekarc szirma” kevesebb, mint a gyermekarc, ha „ragyog”. A belső hangot, hangzást próbálnunk kell magunkban, 573
