Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 6. szám - Bárdos László: A teremtés lírai krónikása (Vasadi Péter: Fahíd) (kritika)

iránti alázatában, bizodalmában, saját költői énjének tántoríthatatlan kidolgozásában és továbbfejlesztésében, amaz én megmunkálásában, aki, íme, személyesen személytelen marad, mer lenni. Azért önmaga, hogy másé legyen. Azért önmaga, hogy megfigyelhessen, hírt adhasson, képviselhesse szellem és természet kétpólusú, végső soron mégis egységes közegét.

Újabb paradoxonnal azt mondhatnánk, hogy Vasadi minden egyes versével harcba száll azért a hitért, mely az övé, mely kitéphetetlenül benne él. Ezért is állhat közel hozzá Pascal híres mondata: „nem keresnél, ha már meg nem találtál volna”, melyet bele is sző Két mondat Pascalról című versébe. Mégsem, illetőleg épp ezért, nem tekinthető istenkereső költőnek. A teremtmény forró istenség-tapasztalása, idő és tér centrumbaforradása, lényeg és megjelenés, szó és tartalom remélt egysége inkább misztikus szemléleti módot sejtet, csakhogy, kell-e mondanunk, nem annyira az újplatonikus eredetű, a jelet, konkrétumot puszta eszközként az (isteni) lényegnek alárendelő típus hatását érezhetjük benne, hanem sokkal inkább az ókeresztény felfogásét, a „misztérium-miszticizmusét”, mely számára a jelben, a szóban, az eseményben közvetlenül tárul fői a jelzett dolog, a lényeg, a transzcendencia.

A döntés, választás mégis - líráról, műalkotásokról beszélünk! - az emberre van bízva. Rajta áll, hogy a bűn sodrásának, az utolérhetetlen lényt megölő „szörnyű szabadságnak” enged-e (Sejtelem), vagy elszánja magát a gyilkos ösztönök uralmát megdöntő „forradalomra” (uo.). Hogy lesüllyed, fölfelé tekint-e vagy eljut-e - amint három keményre kalapált, fényesre csiszolt vers, a Lent, Fönt, Át rejtett fejlődésvonala fölvillantja - az „át” igazságáig: amelyben, „Mielőtt fölfutna az ív, / oda ereszkedik], hová 7 megérkezni akart.” Ezt a vakmerő, fékezhetetlen lendületet tolmácsolják Boromisza Zsolt értő, ihletett grafikái is.

Tovább tódulnak felénk a képek, az élmények eruptív kitörései mit sem gyöngülnek, a vers egyszerre szabálytalan-megtöretett beszéd és megfegyelmezett, lezárt, strukturált forma. Vasadi folytatódó, nyughatatlan életműve úgy kapcsolódik a Nyugat-líra és nyomában az Újhold fémjelezte költészet bizonyos változataihoz, hogy némely avantgarde eredményeket is magába fogadva vallomásosság és tárgyiasság, emelkedettség és familiáris közbeszéd ritka - s feszült - összhangját valósítja meg. Nem címkézhető a neoavantgarde, de a posztmodern jelzővel sem: ahhoz nagyobb a bizalma a nyelvben, nagyobb a formaigénye. Nem is elhatározottan szűkszavú ez a líra: elliptikus, gyors vágásokkal élő mondattechnikája ellenére is a bőség benyomását kelti. De, jóllehet metaforái gazdagon sokasodnak, s gyakran vizionárius képzeletet sejtetnek, mégsem túláradóan látomásos, hosszúénekekre emlékeztetőén mitologikus az alkotásmódja. Vasadi nem fogadja el költészet és vers megkülönböztetését, vagyis az utóbbi lefokozását, avulttá minősítését, az antiverseket termelő „költészetet". Versre hangolt verseket ír, törvénytudóan és titkok ismeretében.

(Szépirodalmi Könyvkiadó, 1990)

568