Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 1. szám - Barna Róbert: A versírás mint kóklerség és öngyilkos játék (Beszélgetés Fabó Kingával) (interjú)

után az ember eljut egy olyan stádiumba, amikor elkezdi magát utálni, aztán meg már teljesen közönyösen szemlélni. Annyira közönyösen, hogy mondjuk, levághatnák a karját, és mégsem érezne semmit, olyan idegen már neki a saját teste is. Vagy amikor már az érzései is olyan idegenek, hogy sajátmaga számára is elérhetetlenek, hozzáférhetetlenek, valahol távol, lénye legmélyén vannak elrejtve. Amikor a benne összegyűlt erőszakhoz sincs már köze. Amikor már nem érzi önmagát. Nem érzi, hogy van. Nem érez semmit, csak az ürességet. Azt hiszem, erre a pontra el kell jutni. Ha nem jutsz el idáig, a versed teljesen önsajnáló-sajnáltató lesz. Én nem akarok szép verseket írni, nem akarok jó lenni. Inkább vagyok a rossz, a gonosz; és csúnya verseket írok.

Nem tudom, hogy a Hamvas hol mondja ezt, de nagyon egyetértek vele. Irónia nélkül nem lehet önmagunkról beszélni. Ha most ennek a szakmai oldalát nézem, az írás felől, akkor nyilvánvaló, hogy erre a technikára pont azért van szükség, hogy ne lehessél önsajnáló és önsajnáltató. Viszont ezzel együtt megszűnsz létezni.

Ez jó. Valóban, megóv attól, hogy ezt a személyiséget, ami Te vagy, vagy ezt a

kapcsolatot, amit a világgal tartasz, giccsesnek érzed, de ugyanakkor megfoszt

az azonosulásnak a lehetőségétől is.

Igen, ez így van. Az írás sokszoros paradoxona ez. Sót, talán minden cselekvésé, vagy szűkebb értelemben minden csinálásé. Erről is van egy versem, az In memóriám. Ez egy oda-visszacsatolási mechanizmus, egy negatív kör, egyfelől illetve először a túlérzékenység és a teljes érzéketlenség periódusai, állapotai között; másfelől illetve később meg már csak a különböző érzéketlenségek között. Az ember addig keményíti önmagát is, meg a verseit is, amíg végül mindkettő magától fel nem számolódik. Először szándékosan elfojtod az összes érzésedet, később meg már ha akarsz, sem tudsz érezni. Vagy így, vagy úgy eljutsz oda, hogy már nem tudsz beszélni, már nem tudsz írni, már nem érzel semmit. Vagy azért, mert olyan mértékben azonosulsz vele, hogy Te vagy ő, és akkor már nem beszélhetsz róla, vagy azért, mert egyáltalán nem tudsz azonosulni vele, és akkor meg ezért nem tudsz róla beszélni. A keménységet, az érzéketlenséget, a távolságtartást, a visszafogottságot először csak játszod, fölényesen, magabiztosan, mint egy bármikor abbahagyható szerepet. Aztán később kiderül, hogy „úgy maradtál”, hogy nem tudod abbahagyni, hogy ez már régen nem játék, nem szerep, mert nem rajtad múlik, mert azonosultál vele. Azonosultál azzal, hogy nem tudsz azonosulni. És ez rögzül. És Te tehetetlen vagy.

Az iróniát különben sokan nehezen fogadják el, talán pont azért, mert azt gondolják, amiről Te is kérdeztél, hogy ez megfosztja az embert az átélés és az azonosulás képességétől és lehetőségétől. Próbáltam elmondani, hogy ez nem ilyen egyszerű és nem ilyen egyértelmű. Viszont szakmai szempontból mégis egyértelműen szükség van rá, mert csak így tudod elkerülni az önszeretetet és az önsajnálatot, és mert magadat csak így tudod negatív hősként, vagy mivel a „hős” is túl nagy szó itt, inkább úgy mondom, hogy negatív figuraként, szereplőként belerakni a versedbe.

Tehát, itt két személyről van szó? Az egyik egy negatív hős, aki megjelenik a

papíron, a másik pedig Te vagy. Mekkora a kettő közötti távolság?

Nagyon változó. Azt hiszem, én a valóságban is negatív figura vagyok, de ennek elvileg semmi köze sincs ahhoz, a tényhez, hogy a verseimben is negatív figurákat szerepeltetek. A versbeli figurák mindenesetre eleve sokkal stilizáltabbak és sűrítet- tebbek, mint esetleges valóságbeli mintáik, megfelelőik, (ha egyáltalán vannak ilyenek; nem szükségszerű!) legyek az akár én, akár más, már csak azért is, mert a versírás törvényei működnek rajtuk, és ők ezeknek a törvényeknek megfelelően alakulnak, illetve alakulnak át, torzulnak el vagy szépülnek meg stb.

50