Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 6. szám - Barna Róbert: "A lázadás öröméért" (Beszélgetés Fenyvesi Ottóval) (interjú)
BARNA RÓBERT „A lázadás öröméért” BESZÉLGETÉS FENYVESI OTTÓVAL Előző kötetedet így dedikáltad: „Elmenni és megérkezni”. A második köteted záróversében (A tenger óraszerkezete) ezt írod: „partraszálltam...” Úgy adódott, hogy az „elmenni és megérkezni” központi témája lett életemnek, ezáltal némileg költészetemnek is. Ahazátlanság állapota régóta kísért. Ebből kifolyólag vagy ettől függetlenül nem vagyok földhözragadt ember. Az élet nagy jövés-menés, örökös vándorlás, ide-oda szaladgálás, de ha ez az egész rohangálás párosul még a hazátlanság érzésével, állapotával is, akkor mindjárt más dimenziók is kínálkoznak. Szülőföldem Bácska: a Bácstopolya melletti Gunarason születtem 1954-ben. Gyermekkorom első éveit ebben a kis faluban éltem le, búza- és kukoricaföldek rengetegében, később Topolyára költöztünk. Bácska 1918 óta a délszláv királysághoz, majd pedig Jugoszláviához tartozik. Szüleim már a szerb fennhatóság alatt születtek, tehát családomban már a második nemzedékhez tartozom, amely a megváltozott körülmények között kénytelen élni, dolgozni. Jugoszláviai magyaroknak kereszteltek bennünket, valójában nem nagyon tartoztunk/tartozunk sehová, légüres térben lebegünk, ingázunk. Az elmúlt évtizedek során számtalanszor éreztem, éreztették velem, hogy „terhes” a jelenlétünk ezen a vidéken; valamiféle „albérlői” viszonyba kerültünk a betelepülő szerbekkel, montenegróiakkal szemben. Természetesen ők lettek a főbérlök, mi meg az albérlők. Úgy ahogy megtűrnek bennünket, de egyre nehezebb lenyelni a kisebbségi jogok szavatolását, hiszen azok költségesek. Különös gondoskodást igényelnek és különböző normákat, amelyekhez mindkét félnek, a többségnek és a kisebbségnek is alkalmazkodnia kell. A többség kénytelen elfogadni a nemzeti önmegtartóztatás gyakorlatát, mert a kisebbségek a nekik ítélt területen élnek és bizonyos mértékben gyengítik a hatalmon levő nemzetet. Ezt nem könnyű megemészteni, és egyre nehezebb biztosítani a kisebbségek jogait, ugyanis a szerb gazdaság a tönk szélén áll. A nacionalizmus és az etnikai gyűlölködés egyre jobban fokozódik. Jugoszlávia, a délszláv népek állama forrong, felbomlóban van. Tehát hazátlanná váltunk, a vajdasági magyarságot az elmúlt évtizedekben módszeresen megfosztották gazdasági erejétől, művelődési intézményeit fokozatosan leépítették. A többnemzetiségű Vajdaság a hetvenes évek elején autonóm tartomány lett ugyan, saját alkotmánya is volt, amit a közelmúltban töröltek el. Az egészben azonban az a tragikus, hogy még ez a két, illetve másfél évtizedes periódus is katasztrofális volt az itteni magyarságra nézve. A magyarság soraiból kikerült politikusok, kommunisták nem törődtek sorsunk alakulásával. A vajdasági parlamentben például magyarul „szégyelltek” megszólalni. Az itteni humán és műszaki értelmiség is jócskán asszisztált ezeknek a botcsinálta, bolsevik politikusoknak. Ajugoszláviai magyarság kulturális és politikai identitása katasztrofális szinten volVvan. Nem véletlen, hogy a félmilliós magyarság háromszázezerre csökkent. Kicsi a népszaporulat, rengeteg ember kivándorolt Ausztráliába, Kanadába, Nyugat-Európába. Az öngyilkosságok számát illetően pedig Bácska a világrekorder. A vajdasági magyarságnak évtizedek során tiltva volt 511
