Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Kovalovszky Márta: 1987 őszén: Don Giovanni II. (esszé)
gyapjútűzések derűs paradicsomát a tusrajzok - színesek, feketék - indázó, tiszta és éles, mégis valahogyan suttogásra emlékeztető vonalhálói vették körül; tiszta rejtély, hogyan szivároghatott elő e vonalhálók mögül a szorongás különös, alig kimondott, titkolt sötétsége; AZ, ami tíz, tizenöt, húsz évvel később fel-fel-bukkanva itt-ott megjelent és egyre nyilvánvalóbban leplezte le önmagát. E rajzokon akkoriban még önálló kis jelenetek, életképek töltötték ki a kereteket, születésnapi gyerekek, hentes vagy suszter a boltjában, nénik, barátnők, szobasarkok; később e jelenetek zártsága feloldódott, összeolvadtak, folyamatos és vég nélküli áradattá nőttek, ahol a vonal többé már nem a jeleneteket fogta körül, hanem a rajzoló egymásba-kapcsolódó kép-gondolatait, gondolattöredékeit, rajzi asszociációit követte engedelmesen. Engedelmesen és boldogan elmerülve a részletekben, a pöttyös, csíkos, virágmintás tárgyak, a hajkoronák lenyűgöző fordulataiban; csak éppen az egész furcsán és észrevétlenül nem volt azonos önmagával, kibújt önmaga alól-mögül, elharapódzott. Árnyékos pillantások mögül, a vonalindák közül lassú méregként, borongós és ismerős-ismeretlen fájdalom kúszott ki, a dolgok, a tárgyak, a jelenetek báját és otthonosságát kétes és tompán lüktető szomorúság és idegenség fonta be, szelíden mosolygó vacogás. És aztán már nem tűnt el többé, puha felhőként lebegett a mintás poklocska fölött: e kicsiny méretű rajzok rettenetes pontossággal mondták ki azt a - sors és a létezés törékenységén és fenyegetettségén túl — nagyon is időhöz, történeti időhöz köthető, és így egyszerre egzisztenciális és történeti szorongást, azt a kier- kegard-i félelem és reszketést, amely a hatvanas évek első felét a felszín, a külső mögött mélységesen meghatározta. Talán csak ma látható valójában, hogy az a csörömpölő, rozsdás barnaság, mely azoknak az éveknek festészetében olyan különböző helyeken, Szinte Gábornál, a vásárhelyieknél, de a szürnaturalistáknál is feltűnik, a korszak alapszíne. Nem más, nem kevesebb, mint egy nehéz történei periódusnak, az ötvenes éveknek hordaléka, a fel nem oldott görcsök, a ki nem bomlott vagy elfojtott konfliktusok, az elmaradt katarzisok áttételes és mégis oly materiális megnyilvánulása. Szenes Zsuzsa grafikája más eszközökkel, a maga rejtőzködő módján valamiképpen egyik őse, érzékeny szeizmográfja annak a művészi magatartásnak, amely anyagtól és stílustól függetlenül, tapintatosan vagy provokatív erővel, ezt a mögöttes, mélybe vezető és fenyegető, fekete-barna tartományt akarta felfedezni, kívánta kifejezni és ezáltal hatalmába keríteni. Másképpen, más dimenzióban, és más műfajokban - „földrajzilag” azonban ugyanott, a mitologikus Virágárokban - (6/b. sz.) irányítószám 1027 — növekedett, terjedt, gomolygott sötét felhőként egy másik, fekete és borús mű, személyiség, életforma, gondolkodásmód, alkotás nyugtalan és nyugtalanító egysége: Erdély Miklós művészete. (Donna Anna: Ma qual mai s'offre, o Del, spettacolo funesto ágii occhi miéi.) A deres nő a ház barátja volt csaknem harminc éven át (Don Giovanni: Temerario, in tál guisa...), talán nem egészen illetéktelen; résztvevő tanú, ha létezik ilyen, és így a maga módján régóta elgondolkodhatott Erdély tevékenységének (a legtágabb értelemben használva e szót: tevékenység) különösjellegén és jelentésén. Mint muzeológus, ismerte, sőt elképedve és aztán gyorsan észbe kapva figyelte meredeken hasító, a biztonságos dolgokat alámosó, aláaknázó gondolkodásmódját, látta a műveket, még ha nem is volt a happeningek, előadások elmaradhatatlan látogatója, az Erdély-dokumentumok gyűjtögetője, nem FOGLALKOZOTT úgymond e sötéten nyugtalanító tartománnyal, vagy csak várt? Mindenesetre, amikor 1986 áprilisában Erdély Miklós kérésére rendezni kezdte az óbudai kiállítást (Erdély Miklós kiállítása, Zichy Kastély 1986, április-május), nem térhetett ki tovább a kérdés elől: mi ez itt, és - főként - miért olyan hátborzongatóan fontos, olyan hajmeresztőén megkerülhetetlen Erdély Miklós alakja, tevékenysége, minden munkája az utóbbi negyedszázad magyar művészete szempontjából? És ott, a képek, a festmények, a rajzok, a bitumenes üvegcserepek között matatva, kezdett sejteni valami feleletfélét. Egy lehetséges feleletet és (hangsúlyozottan) a maga módján: mint javíthatatlan empiristának, a művek kézzelfogható közelsége (Don 471
