Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 5. szám - Kovalovszky Márta: 1987 őszén: Don Giovanni II. (esszé)

tartaléka; története azonban még folydogált tovább azáltal, hogy felszínre jutott, és így megváltozott „státusa”: polgárjogot nyert, a hivatalos nagy kiállítótermekben „mutogatták” (vagy mutathatta be magát). A jóasszony emlékezett még csodálkozó pillantására akkoriban egy cipőbolt téli kirakata előtt: az új, divatos női csizmák műbőrfelületét Pauer pszeudó-felületeinek gyűrött mintái díszítették. Hamarosan hasonló ridikült és tapétát is lehetett kapni; ekkor értette meg igazán, amit művészettörténészként persze, évek óta jól tudott: a térhódítás, a területnyerés a funkció elvesztésével jár, illetve pontosan azért következik be. (Donna Anna: ... quel volto tinto e coperto / del color di morte / Ei non respiru piú, / fredde ha le membre.) Nálunk egy kicsit mindig lejár a dolgok szavatossági ideje, mire eladhatók lesznek - ez ilyen hely, történeti okokból persze. így hát a neoavantgarde végül megkésve, és a divat hullámain érkezhetett oda, ahol már nem is várták, ahol nem volt többé feladata. Az is igaz azonban, hogy 1968-75 között jó néhány esztendőn át és jó néhány területen - a textilművészetben vagy a szobrászati szimpózionok keretein belül - elvégezte titkos aknamunkáját, az ideától a gyakorlatig megváltoztatva, felforgatva, feldúlva a biztos tradíciót. Nyelvújítási küzdelem, egyfajta szabadságharc volt ez, mely párhuzamosan zajlott a filmkísérletekkel (a Balázs Béla Stúdió híres „filmnyelvi sorozata”), az Új Zenei Stúdiónak a kortárs magyar és egyetemes zene között megszakadt (szakított?) szálak visszakötözésére irányuló tevékenységével és azokkal a szórványos színházi-szcenikai próbálkozásokkal, melyeknek résztvevői, végrehajtói többnyire éppen az avantgarde-ból e területekre „átszivárgott” művészek, Pauer Gyula (Kaposvárott) vagy Haraszty István (Kaposvárott és Kecskeméten) voltak. Ritkuló küzdelmek, elhaló csatazaj; mert közben megváltozott a szín, s akár egy süllyesztőből, lassan emelkedett fölfelé egy csomó új jelenség, új karakterű gondolkodásmód, amely majd meghatározza az évtized második felét és megsejtet valamit a nyolcvanas évek közeledő fuvallatából is.

Még folytatódtak az újavantgarde ismétlő-leckéi, melyek nemigen voltak többek fáradt repetíciónál, elevenségtől és aktualitástól megfosztott ragaszkodásnál valamihez, ami kezdett a múlthoz tartozni; még vitték szét a titokzatos hajszálerek a leckék hozadékát a kiállítótermekbe, a könyvillusztráció műfajába, a mindennapi ízlés és az iparművészet területeire. Bak Imre 1976-ban bejuthatott a Műcsarnok reprezentatív falai közé - csakhogy akkor ez már nem az avantgarde 68-as nemzedékének, nem a „nagy generációnak” szabadságharcos, debattáns képviselője volt, hanem egy útszakasz végére ért és tájékozódó, hűséges, szerény, de új lehetőségek felé tapogatózó újrakezdő. A képeken és grafikákon makulátlan felületekkel, széles, tiszta fekete vonalakkal síkábrák jelentek meg, - inkább voltak szemléltető ábrák, mint festmények, - az előző korszak új-geometriája most a népművészet és a benne megőrződött népi mitológia leegyszerűsített ábráival párosult; szándékosan keresve valami kapaszkodót, valami helyet, valami funkciót a korábbi avantgarde eredményeknek. Nap- madár-arc meg más hasonló címek alatt Bak eminens dolgozatai - melyek az elméleti felkészültséget, a gondolatmenetekkel és magyarázatokkal felszerelt „hátteret” sem nélkülözték - mégis csak zavarról árulkodtak, a jellegzetesen átmeneti korszak terepére érve irányt veszített és irányt kereső művész zavaráról, akinek próbálkozásai a nyolcvanas évek elejétől majd oly természetesen érkeznek majd be az újhullámos festészet, még pontosabban az eklektika öblébe. Az avantgarde-funkció elvesztése, az új helyzet fel- és megismerése, az útkeresés és útválasztás, vagyis mindaz, ami a dolgok alapvető változásaiból következett, Bak egész nemzedékének problémája volt, noha persze, a legkülönfélébb válaszok, megoldások születtek. A Bak Imrével a korábbi periódusban leginkább rokon Nádler István festészetének eseményei a hetvenes évek második felében csendes, szívós és lágyan következetes lépéseikben közeledtek egy töprengő, megszenvedett, de végül is derűs stílusváltáshoz, a 80-as évek küszöbén. A Homokmadár című kompozíció (1977) négy nagyméretű vásznán karcsú geometrikus formák, szárnyszerű, egy-egy tengely körül elforduló négyszögek és háromszögek ka468