Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Cselényi László: Acetilén ágyak (szöveg)
itt állok egyensúlya hol van ki kába hasonlatokért nem terem új harmóniát hajón szék éren van atom az emberélet útjának felén vasárnap este zsongó pályaudvar az ember fölmászott a koponyák hegyére kinéztünk akkor két tömbház között és megláttuk az ararát hegyét most onnan szemléli e koponyhegy földet munkások katonák lányok ifjak vének az emberélet útjának felén vöröseltolódás ez is süvít a dunamenti szél elszürkült csőrű füstmadár mintha egyedül élne csak mintha nem is a földön élne ki csak mereng lapuló ágon alakul benne a világ gamow-modell dopler-öböl firenze karcsú kövein a márvány tolong a nép zsibong a pályaudvar beethoven-fő feszül szobafalán kinézett aház az ablakon s ott állt a hegy örök hó borította két pillanat amint épp egymásbaszaladnak érkeznek s indulnak a szerelvények firenze karcsú kövein a márvány napról napra méregzöld kifekszik széles országutak vándor hegedőse harminchárom negyed inga-metszet az ember nem lehet félős vad égre néz nem kérdi szabad-e nem kérdi mit miért szerette nem szerette cső-belek fekszem itt a hősi szegfűs faluvégen kilépni a sorsból csönd ezüst a céda síkok pörgetik tavasz lesz majd a selymüket akiket végül igazolt amikor egybekeltek ujjongott a család a jövendő mert ez köti szövik már mind a gyárat a céda-síkok pörgetik tekinte az ölébe szemek hanyattfekszik nyújtózó tagokkal szagos dunaparton egy öregasszony mozdulatlan váza ellenségit lesi kutatja mindenütt nehéz markába köp s keményen visszaüt kanálnyi melle cső-izomzata dunatáj szivének kellős közepében magasfeszültség látszat jelenlét aztán elkezdtek egy kicsit lesz majd fehérbélű cipó s miként kovász kenyérré várták a gyorsvonattal érkező kisbabát tészta az ifjúság illatos mész-csigák aztán elkezdtek egy kicsit hány ország mennyi út gyalog a szél a dunamenti szél s nem mer röpülni ha az ég itt állok a férfikor ötvenesztendős dzsungelében sólyomszárnyakkal csalogatja századok óta fúj a szél buszon ezer tíz száz/ezer kiégett ólak tüske-tengerén fék ha csikordul megdobban a lélek az ember fölmászott a koponyák hegyére süvege csillogott a hajnali fényben mert csupán hajnalban lehet most onnan szemléli e koponyahegy-földet hevesebben lüktet a vér ha kondul kiégett ólak tüske-tengerén kilométer-sebek nyalok már évezredek óta tart riasztja bár a végtelen múló habok dúló zajok 442
