Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 5. szám - Vasadi Péter: Tizennégy állomás (vers)

XI.

Látta elesni. S elesett maga is.

Ő a teremtés óta zuhan. Ama napon érne e földhöz, de a föld egy pillanattal előbb elenyészik.

E pillanattól fölszárnyal.

Estéből fölemelkedik. S húzza magával, iszonyú szívással a romot. S megkezdi a rom a

dicsőséget. Folyik a szétszakadás. Nem áll össze. Nincs diadal. Porrá kell zúzódnia. Új Város építtetik. Látta elesni. S elesett maga is.

Az Egyik hullásának damaszkuszi kapufélfái

között ragyog a másik a porban.

XII.

Olyan a teste, mint a győri tanonc-fa, teleütve szögekkel. Naponta fogjuk a kilós kalapácsot, lesújtunk s ismét fölemeljük.

Valahol a világban minden ütésre kifreccsen a vére.

Ha bennünk van, mindig újra belénkhal. Ha kinn van,

bekönyörgi magát. De kint is, bent is a föltámadás rózsavirágzása illatozik.

Halálra adva virul e káprázatos rothadásban.

404