Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 5. szám - Hamvas Béla: Óda a huszadik századhoz II. (esszé)

ünnepélyes agóniának neveztem el, nincsen szükség, mert mi mindnyájan úgyis nagyon jól tudjuk, hogy kicsoda mikor hazudik, miért hazudik, és az egész semmi egyéb, mint ügyefogyott komédia, amin keresztüllátunk és utálunk, még akkor is, ha mi magunk csináljuk. Ebből a szempontból a fehér humor semmi egyéb, mint türelem, azt a pillanatot kivárni tudni, amíg a hősi gesztus önmagától felpukkad és eddig minden komédia azzal is végződött, hogy mattot kapott. Századunk komédiáinak egy része már megkapta, többi részének mattja folyamatban van.

Ismét hangsúlyozom, hogy mi mindnyájan intelligens emberek vagyunk és végeredményében csak egyetlen egy akadálya van annak, hogy tényleg azok is legyünk s ez az, hogy nem tudjuk, hogy azok vagyunk. Az utolsó láncszem az, amikor megtudjuk, hogy intelligensek vagyunk. Igen, amit Lenin utolsó láncszemnek nevez, semmi egyéb, mint a kor összes jelenségeinek tudatában és azok elismerésével, minden elutasító és kirekesztő kritikai elfogultság nélkül a valóság egészét, amit reális időnk számunkra nyújt, kezünkbe venni. Ez, kérem, lehetséges. Sőt, kérem, ez nem csak lehetséges, hanem azt mindnyájan amúgy is csináljuk. Az egészben a nehéz rájönni arra, hogy tényleg azt csináljuk és milyen hallatlanul értelmetlen, ha úgy tesszük, mintha nem lenne tudomásunk arról, hogy csináljuk. Ajánlatom az, hogy ne igyekezzünk látszani, hanem inkább ténylegesen legyünk. Mert ha látszani akarunk, akkor okvetlenül el kell kezdeni komédiázni és mi már az összes komédiákat úgyis könyv nélkül tudjuk és pokolian unjuk. Nincs értelme annak, hogy úgy tegyünk, mintha nem tudnánk azt, amiről mindenki tudja, hogy tudjuk.

Tökéletesen elhibázottnak tartanám, ha ezek alapján valaki elkezdené a kort és egész helyzetünket lefitymálni és semmibe venni, és az egészből azt a tanulságot vonná le, hogy semmit sem érdemes komolyan venni. Nem! Ennek éppen az ellenkezőjét kell tenni. Ha az ember valamit néz, legalább két dolgot kell feltétlenül komolyan vennie, éspedig azt, aki néz és azt, amit néz. Aki sem önmagát, sem szemlélete tárgyát nem veszi komolyan, vagyis, aki megpróbálja vagy a szubjektumot, vagy az objektumot elviccelni, vagy pláne mind a kettőt, az minden különösebb jelző nélkül egyszerűen komolytalan ember. Régebben ezt az embert a múlt századra jellemző sírfelirat-stílusban nihilistának hívták. Ma, többé-kevésbé szellemesen nullapont egzisztenciának hívják. Jellemző reá, nem mint hinni lehetne, a valóságérzék teljes hiánya. Ez már csak következmény. Ami jellemző, az inkább a dermedt félelem mindennemű elhatározástól. Ez az ember fél választani. S azért, mert fél, az egészet nem tudja komolyan venni, éspedig sem önmagát, sem azt, amit néz. Nem tud sem folyós lenni, sem megfagyni. Gyakran azzal akarja becsapni önmagát, hogy ő az egészre tart igényt és azt akarja torkon ragadni. De ez a becsapás nem igazi becsapás, csak vicc, mert ahhoz, hogy valaki komolyan be tudja magát csapni, ahhoz először valódi ember kell, másodszor valami reális hazugság, vagyis ismét szubjektum és objektum, és ez az ember egyik fölött sem rendelkezik. Nem hiszem, hogy tartósan érdekes az, ha valaki ész nélkül minden töltényét a levegőbe lövöldözi el. Ez az ember tulajdonképpen komédiázni szeretne és publik lenni, de ahhoz, hogy valaki komédiás, vagy publik lehessen, a két alapvető dolgot komolyan kell vennie. Aki a dolgot elvicceli, az nullapontra, vagyis jelentéktelenségre ítéli önmagát.

395