Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Hamvas Béla: Óda a huszadik századhoz II. (esszé)
én is az ellen, hogy bárminek, amit mondottam, még csak távolról is tanító célzata lett volna. Laokoon-kommentár Az emberiség legközelebbi nagy veszélye a pszichológia. Századunkban egyre teljed az a hiedelem, hogy bajainknak fő oka úgynevezett pszichológiai baj. Ehhez képest az analitikus köré sereglenek, hogy az meggyógyítsa őket. Nemsokára ott fogunk tartani, a belgyógyászati klinikák kiürülnek és a lélektani intézeteknek új pavilonokat kell építeniük, hogy a szenvedő emberiségen segíthessenek. Néhányan megkockáztatták azt a feltevést, hogy az analitikus és az analizált között olyasféle viszony fejlődik ki, mint a diktátor és a tömeg között és a kellő mértékben channanizált orvos egész sereg embert planktonná tud átalakítani. Ennek már vannak is látható nyomai. Ugyanezek azt is megemlítik, hogy a szociológiai közgazdaságtan, de főképpen a politikai szubjektív és önkényes, individualisztikus elméletek, mert az emberi közösség reális igényeihez nem alkalmazkodnak s éppen ezért a legnagyobb mértékben antiszociálisak. A pszichológia viszont szociális jelentőségben egyre növekszik, mert nem teóriákkal operál, hanem konkrét tényekkel és kapcsolatát a társadalomban élő emberrel sohasem veszti el. Akárhogyan is van, a pszichoanalitikus és az ő kis analizáltjai életünkben egyre fontosabb szerepet töltenek be, és már látom az időt, amikor a pszichológus a társadalom legfontosabb embere lesz. A pszichoanalitikus és az ő kis analizáltjainak viszonyát az antik világból vett pédával szeretném megmagyarázni. Ez a példa a Laokoon csoport. Ezt a görög szobrot, amelynek gipszmásolata fölött minden jelentékenyebb múzeum rendelkezik s amelynek képe a középiskolai tankönyvekben is megtalálható, mindenki ismeri. A középen az öreg Laokoon áll, jobbról-balról két kisebb fia s a három embert a szörnyű tengeri kígyó úgy összevissza fonja és öleli és szorítja, hogy úgy tűnik, mintha legalábbis a gordiuszi csomó lenne. Úgy gondolom, hogy ez a szoborcsoport közkedveltségét annak köszönheti, hogy a legremekebb ábrázolása annak, amit az analitikus incesztusnak hív. Ha valaki nem tudná, az incesztus a fiú törvényellenes viszonya az anyával, vagy a nőtestvérrel, a leány törvényellenes viszonya az apával, vagy a fiútestvérrel. Vagyis az incesztus szenvedélye, mint Duchamp mondja, nem egyéb, mint a család fundamentuma (famille ou passion d’inceste). Egyben pedig a világon a legősibb és legtermészetesebb dolog. A szoborcsoportban a kígyó, pontosan úgy, mint az álmokban, vagyis az igazi realitásban a család felbonthatatlan gordiuszi csomó-jellegét ábrázolja. A kígyó ugyanis mindig az emberi társadalomban megtiltott, de éppen ezért annál intenzívebben kívánt kapcsolatok jelképe. Aki kígyóról álmodik, vagy kígyóvíziója van, vagy a művész, ha kígyót fest, vagy ír le, az, mondja az analitikus, holtbiztosra veheti, hogy tudata alatt élénken az incesztussal foglalkozik. Nos az analitikus az az ember, aki nem is olyan egyszerű és veszélytelen szerepre vállalkozik. Ez a szerep az, hogy a szoborcsoport közepéből az öreg Laokoont, az incesztus-ideált kiemeli és önmagát behelyettesíti. Ő lesz a pótpapa, vagy a pótmama és ettől a pillanattól kezdve a kígyó őt fűzi a páci387
