Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Bogdán László: Márciusi karnevál (regényrészlet)
megsebzett medveként brummogtak a bőgők, hátbaszúrt szajhaként visong- tak a harmonikák - bár másnap (mert az a szép, hogy mindég csak darab ideig élünk, utána mindég jön egy - másnap - amikor feltámasszuk, analizáljuk, elmeséljük, újra átéljük az egészet bizonyítva, hogy menthetetlenek vagyunk s az élet újra távolodik tőlünk, vissza se int a kanyarból, mint egy újabb találkára készülő hűtlen szerető) amikor felelevenítettük eme álomszerű - szürrealista - jelenést - bár a vonatablakból annyira konkrétnak, »közelinek« tűnt a menet, hogy volt egy olyan érzésem is ha lenyitom az ablakot és kinyúlok megmarkolhatom az álarcokat, elragadhatom a töröksípot egy udvari bolondnak öltözött valaki kezéből és fújhatom kedvemre én tovább... (nem tettem meg!...) - a vadász esküdött rá, kellő komolysággal, istenkedésekkel, hogy a maszkások serege néma csendben járta megfejthetetlen koreográfiájú (vagy csak annak tűnő!) ha volt koreográfia, meg is lehetett volna fejteni, punktum!) de hihetetlenül érzéki, felzaklató táncát. Legelöl langaléta alak haladt, ugrabugrálva mint egy bakkecske; tényleg kecskét formázott a maszkja, talán mozgásával is idomulni akart választott állatához: divatból kimenő viccek, elbagatellizált állegendák misztikus kecskebakjához. Ki tudja? Hasonulni akarunk mindannyian örökkéig - így a vadász. Nem?!? Most mondjad, hogy te nem?! Ha van pofád! De vissza a menethez! A kecskebak mögött szinte pucér - vagy csak testszínű leplekbe burkolózó és már megjelenésükkel is csaló - fiúcskák kergettek fehér leplekbe burkolózó félmeztelen szarvasünőket. Olyan volt az egész, mint egy megelevenedő szecessziós gobelin. Az egyik hosszú, szőke hajú lány nem bírta tovább, színpadias (nak tűnő, de lehet, hogy tényleg kétségbeesett) sikollyal lerogyott a hóra és ekkor a kecskebak megfordulva, valami furcsa vijjogó csatakiáltást hallatva - körülbelül úgy ahogy keletnémet-jugoszláv koprodukcióban üvöltöznek az indiánoknak álcázott amorosó színészek, akik egy indiántáborban öregasszonyoknak se lettek volna, lennének jók! - ráugrott á lányra. A vadász itt újra ellentmondott nekem: nem, néma^ csendben vetette rá magát javított ki, épp ez volt benne a legborzasztóbb. Ő, folytatta, a maga részéről akkor már azon a ponton volt, hogy feltépi az ablakot, kiugrik és beleavatkozik az egészbe. Miért? Hát el van ítélve ő, hogy az ő jelenlétében bántalmazzanak örökké erősebbek gyengébbeket: nőket, gyerekeket, kutyákat?... De még nem tartunk itt, még az egyre infemálisabb szcénánál tartunk. A langaléta pasas letépte a lányról a lepelt, hogy mi volt alatta fogas kérdés. Ha játék volt lehet, hogy egy másik testszínű, a bőr színét imitáló trikó. De játék volt-e? A lány sikoltozott, mint akit öldökölnek. A vadász szerint csend volt, csak a futó lábak dobogása hallatszott, de ennek a zajnak az erősségét is tompította a hóvatta. Nem, nekem határozottan úgy tűnt, hogy ez már nem volt játék; láttam egy pillanatig, amíg az odaérő többiek el nem takarták őket, a lány riadt-szép arcát, sikoltozását is hallottam, vagy ha hitelt adok a vadász közlésének hallani véltem (soha nem rajongtam a néma filmekért!) a vadász szerint a lány némán könnyezett, kezével kaparta a havat, menekülni szeretett volna de nem tudott, azután átvette partnere furcsa extra- szisztolés mozgását - már amennyire egyáltalán láthattuk a forgolódó masz- kásoktól. Mindenesetre már nem lehetett teljességgel egyértelműen eldönteni, hogy a (feltételezhető) undortól vagy a (kényszerű) élvezettől vonaglott-e az 251
