Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Martos Gábor: "Ennek a generációnak már nem voltak illúziói" (Beszélgetés Bogdán Lászlóval) (interjú)
kultúrán kívüli bizottsági tagok egészen primitív, elriasztóan leegyszerűsítő, a szó igazi értelmében irodalomellenes következtetéseivel. Én a saját bőrömön is érzékeltem ennek a bizottságnak a létrejöttét, ugyanis 1986 januárjában már nyomdába került A bőrönd elföldelése című elbeszéléskötetem, amikor a bizottság visszarendelte, és körülbelül az egyharmadát kihagyták belőle - ezért egészen felemásan jelent meg -, viszont ugyanakkor azt is tanácsolták nekem, hogy ne is gondolkozzak azon, hogy esetleg visszaveszem, mert akkor ezzel a további műveim megjelenése előtt zárom el a lehetőséget. Pedig akkor már a kiadónál volt a Promenád című regényem első kötete, ami végül is három év hajcihő után jelent meg. Említetted az előbb, hogy ki-ki máshogy dolgozza fel nyilván ezeknek az években a történetét; máshogy építi be a gondolatvilágába, és nyilván ez ily módon máshogy fog majd a művekben is megjelenni. Befejezésül azt kérdezném tőled: a te számodra mi volt a legfontosabb ezekből az évekből; ezeknek az éveknek az irodalmi és irodalmon kívüli történéseiből? Mi az, amit te leginkább ebből leszűrtél; ami majd a műveidben vélhetően kiemelezhető lesz. Hát itt megint ketté kell választani... vagy háromfelé kell választani a dolgokat. Egyfelől kétségtelen, hogy az én életemben ezeknek a barátságoknak - itt most hangsúlyozottan barátságokról, tehát személyes kapcsolatokról beszélek - nagy szerepük volt; ez már kiiktathatatlan az ember életéből, ez már megmásíthatatlan. Hogy mi marad meg ezekből az évekből? Nyilvánvalóan azáltal, hogy ez a generáció a maga módján - végül is a kompromisszumokat minimálisra csökkentve — meg tudott nyilatkozni, meg tudta jelentetni a könyveit, azzal azt bizonyítja, hogy érdemes vállalni önmagunkat. A másik dolog pedig - s ez a jövő szempontjából is, azt hiszem, némi bizakodásra adhat okot -, hogy lehet, hogy úgy tűnik távolról, hogy ez a generáció szétment, de én úgy látom, hogy az emberek élnek, alkotnak, és a barátságok sem mentek szét. Hogy úgy mondjam: a barátságok túlélték a nyolcvanas éveket. Hogy aztán a generáció szempontjából milyenek lesznek a kilencvenes évek? Most már, azt hiszem, túl késő lenne egy közös lap. Ezt mi már lekéstük... Ezt a vonatot lekéstük. Most már mindenki egyedül van. De a generáció nyoma azért megmarad az irodalomban1 Mint egy melankolikus, mélabús emlék... Szép emlék ez a számodra? Feltétlenül. Köszönöm, azt hiszem ezzel itt be is fejezhetjük... Ne fejezzük még be egy pillanatra, ha lehet. Nem hangsúlyoztunk ki eléggé egy nagyon fontos felismerést; azt, hogy pusztán a pressziók alapján nem lehet egy generációt minősíteni. Minden irodalmi nemzedéknek meg kell vívnia a saját küzdelmeit az előttükjárókkal; ilyen szempontból mindig minden kultúrában léteznek generációs különbségek, generációs viták, generációs ellenérzések. Én úgy érzem, hogy ez a korosztály, amikor szóhoz jutott, elsősorban pontosan a rá nehezedő nyomás miatt vált bizonyos fokig érdekessé, és az érdeklődés csak később kezdett maguknak a műveknek szólni. Tehát azok, akik gátoltak, bizonyos szempontból jó szolgálatot is tettek az egyes alkotóknak, mert világosan elhatárolódtak a frontok; látszott, hogy ők nem mi vagyunk. Annak idején az Echinoxban elhangzott egy kerekasztal-beszélgetésben — talán éppen Szőcs Géza mondta el -, hogy magát az Echinoxot is, illetve azt a szellemiséget, amit az publikált, úgy fogadták el, hogy amikor először elkezdte támadni - ahogy akkor hívták - a „felnőtt" kultúrát, illetve annak bizonyos prominens személyiségeit, akkor a visszacsapás, vagy a válasz-ledorongolás volt az, 248
