Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 1. szám - Dalos Margit: Pince (novella)
DALOS MARGIT Pince A VÖRÖSRŐL Repültek a lövedékek, és robbantak hol közelebb, hol messzebb, kiszámíthatatlan szeszélyességgel, de a géppuskasorozatok mintha szabályos időközönként hangzottak volna, mintha létezett volna valami titkos helyen egy óra, amiből kakukk helyett egy géppuska ugrik elő, s egyazon ütemben lejátssza a kopogós skálát. Megint elmúlt egy bizonyos idő. A lövéssorozat mindig visszhangos volt; minden egyes lövés rezgése, zengése belejátszott a következőbe, előfordult, hogy a sorozat végén csak úgy csengett-bongott a mesz- szeség. És ebből a csengő-bongó messzeségből jött elő egyszer a nagyapád. Följött a hosszú utca végéről, az alsó Dunasorról, végigjött az utcán, amely a merdélyre szinte kiteríti magát; a jobbra és balra emelkedő dombokról, fennsíkokról végig belátható az utca, és egy géppisztolysorozattal végigsöpörhető. És nyílt a pinceajtó, és ott állt a nagyapád a tömött, ősz bajuszával, a kockás harisnyájában és vadásznadrágjában, meg a zöld lódenkabátjában, csak a puska hiányzott a válláról, és olyan volt, mint egy látomás; kilépett a vadásztársaság nagy fényképéről, a nyulat is otthagyta, és mindenkit; egyedül állt a pinceajtóban, és a mélyen ülő szeme nevetett, mert látta, hogy mindnyájan éltek, és azt mondta, hogy ők is élnek mindnyájan, a nagymama, a Kálmán, a Kató, a Heli, a Mariska, és a zsebéből egy zsírpapírba csomagolt vajat vett elő, a vaj sárga volt és erős szagú, de hiszen ez akkor fel sem tűnt, mert mióta a pincében éltetek, mindennek erős szaga lett; a dunyháknak, a ruháknak, a füstölt szalonnának, s az egész folmelegedett pincelevegőnek. Anyád arca csodálatosan felragyogott, nevetett a szája, és a szemével is úgy nézett, mint a régi fényképeken, és azt mondta, papa, hát hogy-hogy idejött, ti meg lógtatok nagyapátok kezén, és azt kérdeztétek, hogy ki mertél menni az utcára? És nagyapátok hamarosan elindult vissza, mert már tudta, amit akart, látott benneteket, újból kiment a falakon és a kapun túli messzeségbe, ahol géppisztolysorozatok jelezték, hogy telik az idő. Anyád még szótlanabb lett, mint máskor, az arcát magára csukva máshol időzött. Akkor még a vendéglő és hátsó kisszobák levegőjét egybesöpörte a nyári huzat, mert a termek, konyha, hátsó szobák egymásba nyíltak, a Ripp kutya ült a vendégek között a széken, az orrán a kiflivel, és meg sem moccant, míg a vendég nem mondta, hogy egy-kettő-három, akkor a kiflit az orrával magasra feldobta, s röptében kapta el, így szerette a kiflit. Mióta a mutatvány 17
