Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 1. szám - Esterházy Lujza: Szívek az ár ellen I. (visszaemlékezés)
a hotelben, melyhez fürdőszoba is tartozott. Az igazgató maga kísért fel szobámba: „Ebben a szép szobában helyeztem Önt el, mert ezt az Ön biztonsága igényli. Ne kérdezze, hogy miért. De Ön csak egy egyszerűbb szoba árát fogja fizetni.” Tündérmesébe illő helyzetben voltam. Mindazonáltal állandóan féltem s ez a bénító rettegés vitt a közeli Szent József-templomba, ahol mindennap hosszú órákat töltöttem és azért imádkoztam, hogy a prágai politikai rendőrség ne találjon meg addig, míg nincs kezemben a francia vízum. Prágában az üzletek nem voltak úgy kifosztva, mint Pozsonyban és Nyit- rán. Meglepetésemre errefelé dicsérték a szovjet katonákat, civilizáltan és fegyelmezetten viselkedtek a polgári lakossággal szemben. És általános volt a vélemény, hogy a szovjetek tényleges felszabadítók voltak a hitleri pokoli terror alól és ezért hálából a két hét múlva megtartandó választásokon a kommunistákra fognak szavazni. Elgondolkodva róttam Prága utcáit és visszaemlékeztem 1938 májusára, amikor ugyanitt a szudéta zavargások közepette, annyira féltettem Csehországot, hogy Hitler markába kerül. És most 1946-ban vajon nem látják, hogy Hitler gyámkodása alól kiszabadulva a sztálini diktatúrának vetik alá magukat? A választási propagandának továbbra is jelszava maradt az ország megtisztítása a magyar kisebbségtől, annak ellenére, hogy azt a potsdami egyezmény 1945-ben nem helyeselte. Még a katolikus újság a „Lidové Noviny” is úgy nyilatkozott, hogy ez Csehszlovákia természetes joga, hogy kiűzzék a nemzetiségi kisebbségeket országukból. Látogatóban az angol követnél, akit lengyel barátnőm révén már régebben ismertem, feszegetni kezdtem ezt a kérdést, ecsetelve az otthonukból kiűzött honfitársaim szomorú sorsát. Válaszul a követ csak annyit tudott mondani, hogy bár sem az angolok, sem az amerikaiak nem szeretik az ilyen eljárást, mégsem tudják megakadályozni az eseményeket s a magyaroknak mind el kell hagyni az országot, nincs ami megváltoztathatná sorsukat. Mikor ezt cseh barátaimnak elmeséltem, fel voltak háborodva s úgy vélték, hogy ezek az intézkedések a cseh humanista ideállal homlokegyenest ellenkeznek. „Ezek hitleri és sztálini módszerek és méltatlanok hozzánk” - mondták. Jólestek őszinte szavaik. Bátor erőfeszítéseik, hogy megmentsék azokat, akiket kormányunk üldöz; jó bizonyság volt arra, hogy meggyőződésüket tettre is átváltják. Hogy a politikai rendőrség parancsa ellenére megmenekültem a kitelepítéstől s azután a letartóztatástól ezt két cseh barátomnak, Sumbal professzornak és a prágai ügyvédnek köszönhetem, kiutasításomat viszont zsidó barátom, Priesender Emil hárította el. Isten áldása kísérje őket egész életükben. 1946 május végén megkaptam a francia vízumot és megvettem a vasúti jegyet Párizsban. Már csak a német tranzitvízum hiányzott a szövetséges katonai hatóságoktól, hogy a német megszállott területen átjussak. Még öt napig tartott az idegfeszültség és az izgalom, hogy vajon tényleg ép bőrrel jutok-e át a határon, ahol a cseh hoteligazgató védelme már megszűnik. De ez a nap is elérkezett. Indulásomkor a hotel igazgatója hívta a taxit 15
