Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Esterházy Lujza: Szívek az ár ellen (Utolsó fejezet - A sztálini táborok áldozatai) (visszaemlékezés)
tokban misét a fogoly papok és osztják a Szentségeket a rabtársaknak. János arckifejezése végtelenül nyugodt és derűs volt s ez a derű bizonyította lelki győzelmét a betegség által szétroncsolt test fölött. Mariska fogta János kezét s még ilyen halálos állapotban is felülkerekedett humora, amikor azt mondta: „Nyomják belém a doppinginjekciókat, mint a versenylovakba.” Kis csend következett ezután, hiszen erőltette a beszéd. Jólesően érezte Mariska kezének szorítását és simogatását. Ezután gyermekei, János és Alice után érdeklődött, majd felsóhajtott: „De szép volna, ha a nyitrai kórházban lehetnék s ott mindenkivel találkozhatnék, úgy mint Pozsonyban 1949-ben.” Mariska alig bírta visszatartani könnyeit, de erőt vett magán és biztatta Jánost, hogy újra kérvényezte a hatóságoknál, hogy a nyitrai közkórházba utalják. Jánost ez a hír látható örömmel töltötte el s így búcsúzott: „Tehát viszontlátásra Nyitrán! Ott még mielőtt meghalok mindnyájatokkal nyugodtan tudnék diskurálni. Addig is áldásomat küldöm gyermekeimnek, mindnyájatoknak. Imádkozzatok mind Isten kegyelméért, hogy halálom jó legyen. Isten őrizzen és legyen veled, viszontlátásra Nyitrán.” Mariska, mint minden látogatásakor, kis keresztet rajzolt homlokára búcsúképpen. A látogatást be kellett fejezni, az őrök megragadták a hordágyat és elvitték Jánost. Ezután Mariska, Erzsébet lányával a börtön igazgatójától próbálta kikönyörögni, hogy Jánost a nyitrai kórházba juttassa, de csak könyörtelen választ kapott: „Nem adom ki maguknak a foglyot, sem élve, sem halva.” Még egy utolsó kísérletként Mariska Prágába utazott lányával, hogy a hatóságok elé vigyék a haldokló János utolsó kívánságát, de hiába. Erről így írt: „Az ember tehetetlen egy rendszerrel szemben, amely számtalan kegyelmi kérvényünkre azt válaszolja, hogy az amnesztia nem irgalmas cselekedet, hanem annak adják, akinél a büntetés elérte az átnevelési célt.” És mert János nem hagyta magát átnevelni, a börtönben kell meghalnia. Mariska visszatért gyermekeihez Újlakra szegényes kis otthonában várva a legrosszabbra. Hiszen tudta, hogy nincs mentség, Jánosnak nemcsak a tüdeje, de a mája, gyomra és egész szervezete meg van támadva. Földi életét már nem lehet meghosszabbítani. 1957. március 8. A mirovi börtönparancsnoktól távirat érkezik: „Fivére ma meghalt, hamvasztással temetjük.” Mire Mariska Mirovba ért, hogy megakadályozza a hamvasztást, közölték vele, hogy már átszállították az olmützi krematóriumba. S mikor kérte, hogy legalább az urnát adják ki, hogy Újlakon eltemethesse édesapja sírjába, a parancsnok ridegen visszautasította a kérést. „Egyszer már megmondtam, nem adom ki a foglyot sem élve, sem halva.” A halotti bizonyítványt Mirov községből küldték el Mariskának, melyben szó sem esett arról, hogy János a mirovi börtönben halt meg. A halál okát latinul Cachexia tuberculosa-val jelölték. János hat nappal 56-ik születésnapja előtt halt meg. Született Újlakon 1901. március 14-én és meghalt 1957. március 8-án, 12 évi fogság után. Ezután a kegyetlen 12 év után János lelke elindult egy boldogabb világba, 210