Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 1. szám - Esterházy Lujza: Szívek az ár ellen I. (visszaemlékezés)
elhagyom Pozsonyt, de nem Magyarországba, hanem Prágába utazom, ahol megvárhatom a francia vízumomat. Utazási és tartózkodási költségeimre magyarországi barátaim küldték a pénzt. Segítségemre akartak lenni, hogy kijuthassak a békekonferenciára, hogy ott kisebbségünk ügyében tehessek valamit. Édesanyám és Mariska eljöttek Pozsonyba, hogy elbúcsúzzanak tőlem. Egy csokor virágot hoztak kisajátított kertünkből és egy kis zacskóban földet mementónak az emigrációban. Ezekben az utolsó napokban még sok szerető szív vett körül fájdalmas búcsúzásukkal, hiszen úgy tűnt, hogy soha többé nem láthatjuk viszont egymást. Az éltető reménysugár az volt, hogy kikerülök egy olyan közegbe, ahol mindig elhangzottak erőteljes felszólalások az üldözöttek védelmében, s talán eljut hangjuk azokhoz, akik meg tudják akadályozni a túlkapásokat. A postán küldött kiutasítási végzést az NB „önkéntes kivándorlás” megnevezéssel küldte el. Ezen csak mulatni lehetett, ha visszagondoltam a kilátásba helyezett letartóztatásra, ha nem hagyom el az országot május 10-ig. 1946. május 8-án elbúcsúztam Sumbal professzortól és Priesender Emiltől. El kellett szakadnom ezektől az igaz barátoktól, akiket a sors legnagyobb ajándékának tekintettem. A klinika küszöbén több nővérke sírva borult a nyakamba és én tudva, hogy utolsó otthonomat hagyom el ebben az országban, zokogásomat visszafojtva indultam el barátnőm kíséretében az éjszakába. Lakására mentünk vacsorázni, ahova koffereimet már előzőleg elvitte. Ezekben összes földi tulajdonom: a Megváltó kis bekeretezett képe, mely mindig éjjeliszekrényemen volt s amely a harcok alatt újlaki légópincénkben is díszhelyet kapott, egy gyerekkori imakönyvem, a magyar és francia misszálém és néhány fénykép. Ruházatom egy sötétkék kosztümből és kevés fehérneműből állt. Mindez a házunk kirablása idején abban a kofferben maradt meg, melyet az óvóhelyre levittem. A másik koffert Sumbal professzor feleségétől, Anitától kaptam ajándékba, ebben egy esti és egy nyári ruha volt, mindkettőt Újlakon egy árokban találta meg és hozta el nekem egy ottani asszonyka. Anita búcsúzáskor hozzátett még egy könnyű fekete kabátot és egy beige színű délutáni selyemruhát. S végül benne volt a télikabátom, melyben Újlakról eljöttem. Mostani utamra egy új szürke kosztümöt vettem fel, melyet még a harcok előtt egy nyitrai szabónál rendeltem meg. Műhelyét szétverte a bomba, de csodák-csodája az én kosztümöm épségben megmaradt felakasztva a falnak azon részén, amelyik nem dőlt össze. Kiegészítésül szolgált még az Évitől kapott esőköpeny és egy nagyon szép útitáska, melyet Priesenderéktől kaptam az útra. Egy igazgyöngysort és néhány kis ékszert blúzom alá rejtettem. Ferenc sógorom még egy öreg családi férfiórát adott velem. „Mini-felszereléseddel nem is fog kelleni szégyenkezned Párizsban - mondta elragadtatva barátnőm - még ha diplomata társaságban is kell majd megjelenned a békekonferencián, lesz mit fölvenned!” Engem is hálával töltött el a Gondviselés iránt az a tény, hogy ebben a nagy szegénységben mégis el vagyok látva a legszükségesebbel. A prágai menetjeggyel a zsebemben éjfél felé taxival mentünk ki az állomásra. Csak egész kevesen tudták, hogy Prágába utazom, általában azt 13
