Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 2. szám - Vékony Gábor: Anonymus kora és korhűsége II. (tanulmány)

helyesírása egészen különös képet mutat. Egészében egységes, de bizonyos jellemzői csak XII. század közepiek, mások meg csak a XIII. század második feléből származóak lehetnek. Ezt az esetleges másoló számlájára nem lehet írni. Az ugyanis helyenként modernizálta vagy teljesen modernizálta volna az eredetit, de ilyen zavarosan következetes helyesírással nem élt volna.

Ugyancsak különös képünk alakul ki, ha Anonymus magyar nyelvi adatait nyelvjárástörténeti szempontból nézzük. Ezt a munkát P. Hídvégi A. végezte el (MNy 51: 17 kk, 156 kk), természetesen ö is XII. századinak tartva Anonymust. Eredménye szerint az i>e változást mutató szavak száma nagyobb, mint az i>ü változást mutatóké (i. m. 163). A két változás nyelvjárási jellemző, azaz más-más nyelvjárásban feltűnő jelenség. „Régi magyar nyelvünk történetén kitapinthatóan két nagy fejlődési tendencia vonul át. Az egyik a labializálódás ... másik a nyíltabbá válás ...” (Bárczi G.: Régi magyar nyelvjárások, in: A magyar nyelv múltja és jelene. Bp. 1980. 310). Nos, általános vélemény szerint Anonymus erősen ü-ző (Bárczi G.: i. m. 316), így az i>é változásra utaló nagyszámú adat egészen különös lenne nála. P. Hídvégi A. e jelenség magyarázatára két lehetőséget vet fel, igazában azonban amellett foglal állást, hogy Anonymus eredeti nyelvjárásába, amely labializáló volt, behatol az i>e. Nyelvjárási keveredés természetesen van, az Anonymusnál megfigyelhető jelenség azonban elképzelhetetlen, mert hiszen nem egy-két i>e változásra mutató példát ismerünk. Mivel azonban Anonymust azért ítéljük labializálódásra hajlamosnak, mert -u, -ü tővéghangzókat használ, abban az esetben, ha eltekintünk ezektől a tövéghangzóktól, akkor ez a jelenség nála sokkal kevésbé lesz jellemző. Mivel pedig Anonymus ugyanazokat a neveket szóvégi magánhangzóval s anélkül is használja (Borsu-Bors stb. Szilágyi L.: Száz. 1937. 171-2), ez a körülmény mégis megfontolandó. Anonymus pedig olyan helyen is használ véghangzót, ahol azt nem kellene. Teljesen valószínűtlen, hogy a német Etzelburg jövevényszóként bekerült volna a magyar nyelvbe és így analogikusán véghangzót kapott volna, Anonymus mégis Ecilburgu alakot ír (Györffy Gy.: Anonymus i. m. 31). Nyilván ugyanezt tette a magyar szavak esetében is. Vagyis P. Hídvégivel szemben azt kell mondjuk, hogy Anonymus eredeti nyelvjárása nem labializáló, hanem é'-ző volt, a labializálásra utaló nyomok egyszerűen abból a körülményből származnak, hogy a szavak végéhez odafüggesztette az u betűt. Ugyanez lehet a helyzet az á>a (nála a helyett o) labializálódásra utaló szavakkal, hiszen az Otto nevet Hoto mellett kétszer Atho alakban írja (SRH I. 111-2). Ha az utóbbi a másoló elírása lenne is, akkor is csak egy Ható alakot feltételezhetünk az eredeti szövegben. Az a-val írt változatnak ebben az esetben az a magyarázata, hogy az Otto név a magyar nyelvben is ismert volt, Anonymus ezt tehát „visszanémetesítette”. Hasonlóan járt el egyébként más esetekben is, a Lothar nevet Lathar alakban írja (regnum Lathariense, SRH I. 110). Eljárása persze következetlenségről tanúskodik, mégis arra utal, hogy az a-k helyén tudatosan használja az o-t.

Az a nyelvjárás, amelyet Anonymus adatai alapján P. Hídvégi megállapított, egy sohasem létező nyelvjárás volt. Létrejöttét csak annak köszönhette, hogy az é-zö nyelvjárású Anonymus az a helyére o-t írt, a szavakhoz pedig hozzátoldotta az u-t, ezzel régiesítette alakjait. De ugyanezt tette akkor is, amikor egy régibb jellegű helyesírást próbált használni. Eközben időnként el-elvétette dolgát. így kerültek be helyesírásába a z-k és y-ok, így írt egy modern Colsoy (Kölcsöj) nevet és hozott létre egy sohasem létezett nyelvjárást. Hogy Anonymus „archaizált”, arra már többször történt utalás. „Hogy azonban e tekintetben (a véghangzókat illetően V. G.) mily nehéz bármely korra vonatkozólag szigorú szabályszerűséget megállapítani, mutatja a Sunad és -forcos esete, amely két szó úgy a Gestában, mint összes XII. századi okleveleinkben végvocalis nélkül fordul elő, míg a XIII. század elején - úgy látszik, egy (a Gestában is megnyilvánuló) archaizáló „áramlat” hatása alatt - ilyen alakokat írtak: Forcosu, Chenadu!" (Szilágyi L.: Száz. 1937. 172). „magyarországi latin irodalomban az utolsó író, aki nagy arányban alkalmazza ezt a stílusfajt (a rímes prózát V. G.),

152