Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - Martos Gábor: "Kultúrává kell tenni a kultúrát, irodalommá az irodalmat" (Beszélgetés Markó Bélával) (interjú)
Ráadásul ennek az avantgárd formabontásnak megvolt az a hátránya is a számotokra, hogy ezt nagyon nehezen fogadták el; ennek nem volt közvetlen előzménye az erdélyi magyar irodalomban. Tudom, hogy sokszor kifejezetten meg kellett küzdenetek azért, hogy ezek a művek megjelenhessenek; éppen az elődökkel, az ő hagyományosabb líra- vagy prózahasználatukkal szemben kellett érvényesíteni egy teljesen újfajta hangot, ami nagyon nehéz volt. Ezért aztán annak idején az Echinoxban - és ez részben folytatódik neked egy tavaly megjelent kötetedben is, az Olvassuk együtt címűben - egy furcsa „mozgalom” bontakozott ki: egymás verseit bevezetni a köztudatba, elemezni ezeket a verseket. És ezek szerint ez még a mai napig is tart, hiszen neked tavaly jeleni meg ez a köteted... Igen; ilyen szempontból a legtudatosabban ezt Szőcs Gézáék művelték, akik nem a külső szemtől, nem a kritikától várták el, hogy az együvétartozásukat, a generációvoltukat felismerje, hanem ők maguk nagyon hamar ezt deklarálták, hangoztatták, és minden utat-módot megkerestek arra, hogy ezt ki is fejezzék. Akkoriban néhány évig — érdekes módon - úgy látszott, hogy liberalizálható az irodalmi élet; a közlésformák is. Mi is Vásárhelyen az Igaz Szónál ifjúsági mellékletet szerkesztettünk Tavasz, Nyár, Ősz, Tél címmel, és aztán az Ötödik évszak című antológiát, ami mondjuk a betetőzését, de a végét is jelentette számunkra ott a lapnál ennek a mozgalomnak. Az egy nagyon demokratikusan szerkesztett melléklet volt; legalábbis így indult. A cenzúra természetesen abba is belenyúlt, de ami a szerkesztési szempontokat illeti, megpróbáltunk közösen - tehát összehíva a fiatalokat, és közösen konzultálva, együtt olvasva a kéziratokat — összehozni egy-egy ilyen számot. És ezek grafikailag, meg hangvételben is egészen... — már ahhoz képest — egészen modernek voltak. Persze meg kell mondjam, hogy az avantgárd tulajdonképpen egy adott ponton két tűz közé került. Egyrészt a hagyományos olvasói beidegződések miatt volt vele szemben nagy az ellenállás; egyszerűen nincs sem Erdélyben, sem tulajdonképpen a magyar irodalomban igazi előzménye az avantgárdnak. Volt közvetlen előzménye, az Új Symposion és köre, mely Jugoszláviában ezt végigcsinálta, de Magyar- országon is csak később indult be - Zalán Tiborékkal, meg Szkárosiékkal - ez a mozgalom. Ezt az olvasói ellenállást azonban le lehetett győzni, mert ez csak egyfajta olvasói rétegnek volt az ellenállása; a fiatalok nagyon hamar ráéreztek arra, hogy ez az avantgárd formabontás tulajdonképpen mit modellál - egy egész rendszernek a lebontását, vagy lebonthatóságát modellálta, és ez volt a lényeges -, tehát nagyon hamar népszerűvé is vált. A hagyományos szerkesztői előítéleteknél azonban nehezen - eleinte legalábbis nehezen, de aztán később könnyebben - láttak napvilágot ezek a munkák. Hatalmi oldalról a cenzúra érdekes módon rögtön ráérzett arra, hogy - amit az előbb is mondtam - a formai modelladás legalább annyira destruktív lehet, mint a tartalmilag problematikus írások. Úgy tudnám ezt neked érzékeltetni - el is mondtam már ezt egyszer-kétszer —, hogy egy adott ponton, néhány év elteltével ismét nehezebbé vált például egy teljesen politikamentes képverset, grafikai verset leközölni, mint egy olyan hagyományos munkát - szonettet vagy másfajta kötött formájú verset amely pedig politikailag mondjuk sokkal problematikusabb volt. Tehát elsősorban a formával való szembenállás működött? Igen, mert azt a cenzúra is, meg a hatalom is felismerte - amit mi is tudtunk végül is hogy a formabontás nem formai kérdés, hanem társadalmi cselekvésformákat modellál. Mennyire tudtatok az elfogadtatásban segíteni ti, akik - ahogy mondtad - beépültetek egy meglévő intézményrendszerbe, tehát pozíciókat - akár csak kis szerkesztői pozíciókat - kaptatok ebben az intézményrendszerben? Mennyire tudtátok 124
