Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 12. szám - Gyurácz Ferenc: Igazi populisták (A múlt század végi amerikai farmermozgalom) (tanulmány)
dűlőtől kezdve lényegében sorra teljesültek, és a mezőgazdaság soha nem látott virágzásnak indult. Tehát — kérdezhetjük - csak az lett volna a baj, ha ők maguk valósítják meg, amit akartak? Ha netán ők kerülnek hatalmi pozícióba? Az ellentmondás világos és árulkodó. A 60-as és a 70-es években aztán megnőtt a tömegmozgalmak és a részvételi demokrácia becsülete. A történetírók új nemzedéke már más szemmel nézett a popu- lizmusra; éppen a gyökerességet (vagy ahogy nálunk, elég viccesen, mondani szokás: az „alulról építkezést”), a hitelességet, a népi részvételt, a demokrácia megélt-eleven tapasztalatát, a közös erőfeszítés szépségét, a finánckapitalizmussal való szembeszegülést értékelte benne, és talán kissé elfeledkezett azokról a ténylegesen meglévő, provinciáli s szemléleti korlátozottságokról, amelyeket korábban Hofstadter túlságosan is hangsúlyozott, és középpontba állított. E történetírók egyike, Lawrence Goodwyn szerint 1896-ban a „koncentrált tőke” nyerte meg a csatát, és a populizmus volt „az utolsó lényeges erőfeszítés a modern Amerika hierarchikus gazdasági formáinak strukturális megváltoztatására”. Úgy véli, hogy a populizmus jelentősége nem annyira vezetőinek tevékenységében vagy a pártprogramokban áll, hanem inkább abban, ahogy az egyszerű farmerek közvetlenül megtapasztalták a demokratikus politizálást a farmerszövetségekben és a szövetkezetekben. Az ezekben való részvétel, az összefogás részleges sikerei önbecsülést adtak nekik, és fölismertették velük a gazdasági hatalom tényleges szerkezetét. Felismerték, hogy a pénzügyi hatalom egyre növekvő mértékben koncentrálódik az új korporációs monopóliumok urainak kezében, akik megkaparintották a politikai irányítást is. Nem volt ebben semmi „paranoid gyanakvás”, vélekedéseik megfeleltek a tényeknek. S a helyzet - mondja Goodwyn, aki a szocializmusban is az antidemokratikus, hierarchikus szisztéma egy válfaját látja - azóta csak rosz- szabbodott. A plutokrácia uralma kiteljesedett, a politika szűk korlátok közt zajlik, valódi alternatívákat nem kínál. 1896-ban az iparban és a mezőgazdaságban felgyorsult a koncentrációs folyamat, hanyatlott a demokratikus processzusokban való közös részvétel, és a korporációs Amerika uralma alá hajtotta a tömegkommunikációt. A 20. században többé szó sem esett arról, hogy az ország pénzügyi rendszere esetleg demokratikus befolyásolás tárgyát képezhetné. A kultúrába beépült a félelem, a megfé- lemlítettség, a polgárokat rezignádó és kétségbeesés tölti el, privát menekülési módokhoz folyamodnak. Minden 20. századi reformer operatív előfeltevése az, hogy az amerikai társadalom részlegesen humanizálódhat, de alapvetően nem tehető demokratikussá. őszinte társadalmi viszonyok, rivil kultúra, az emberi együttműködés vitalitásának ünnepe, az emberi aspirációk sokfélesége - ilyesmikkel a 20. században nem szokták mérni a haladást. Ezzel szemben a populizmus „mozgalmi kultúrájának” jellegzetes elemeit: a szövetkezeteket, a tömeges táborozásokat, a lelkes gyúlésezéseket, a szekérsorokat, a többezres étkezéseket Goodwyn igen nagyra értékeli, s messzemenő következtetések forrásává teszi: „A farmerek (...) képesek voltak arra, hogy személy szerint önmagukra és egymásra figyeljenek, mintsem hogy passzívan kövessék a kapott hierarchikus kultúrát. A mozgalmuk mutatta számukra az utat. Bár múlandó volt, de rávilágított egy autonóm demokratikus élet lehetőségeire. S mivel ez megtörtént, az amerikai populizmus lényege túlmutat a Néppárt politikai hitvallásán, a szövetségi előadók és a reformszerkesztők felidéző szóképein, de még magán a szabadság eszméjén is. Alapjában véve az amerikai populizmus annak demonstrálása volt, hogy mi lehet az autentikus politikai élet egy működő demokrádában. »A Szövetség testvéri közössége« azt a kérdést próbálta meg előadni, hogy hogyan éljünk? Ez a huszadik századra hagyott populista örökség.” Azt hiszem, az itt röviden bemutatott két végletes vélemény - Hofstadteré és Goodwyné -, bár önmagán belül koherens és színvonalas, egyszersmind meglepő élességgel mutat rá a történetszemlélet eredendő esendőségére: a történetíró jelenszemléletének és konkrét elkötelezettségének való nagyfokú kiszolgáltatottságára. A magyar 1115
