Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 12. szám - Ágh István: A gyilkos ideje (regényrészlet)
„Leütöttem, de csak olyan szándékkal, hogy elkábuljon.” Nagy erejű ütést mért Bubor bal oldali fejrészére. Az esőkabátot Bubor fejére húzta, hogy a vér ne fröcsköljön. Bubor felébredve, kinyújtott kézzel védekezett, így a bal keze egyik ujja megsérült. Huszonnyolcszor ütötte fejbe. Több helyen betört a koponyacsont, agyroncsolás lett megállapítható. Körülbelül 12 óra múlva Bubor a celldömölki kórházban meghalt. Tompa az áldozat belső zsebéből a pénzt, a személyi igazolványt, a fényképalbumot kivette, közben idegességében a zsebet leszakította. Fésűjét és svájcisapkáját a kukoricásba dobta. Bubor István nyöszörgött és jajveszékelt, ezt meghallotta a nyíresi búcsúból hazatérő Czuppon Gyula. Egyedül nem mert odamenni. Czuppon értesítette Danes Károly és Bakos László barátait, hárman mentek a fasorhoz és tetten érték Tompa Elemért, aki olyan látszatot igyekezett kelteni, mintha maga sem lenne észnél. „Láttam, hogy egy férfi fekszik a másikon keresztben, akin egy esőkabát volt. Azt mondta, ide jöttek pihenni, mert megverték őket.” Czuppon és Danes elmentek a rendőrségre, ott hagyták Bakost. Tompa egy Feri nevű barátját emlegette, aki velük érkezett, és valahol a közelben kell tartózkodnia. Keresni indultak a nyíresi erdő felé. Tompa azt mondta, szükségletét kell elvégeznie, és elszökött. Futás közben az erdő szélén eldobta a kombinált fogót, bokor alá dugta Bubor István személyi igazolványát, egy kis növendék fa tövébe piros fedelű fényképalbumát. A tóban megmosta véres kezét, ingét, pulóverét, nadrágját, és a vasútvonal mellett ment Vásárhelyig, ott vonatra szállt Székesfehérvár felé. Körülbelül 14 órakor érkezett szeptember 17-én Székesfehérvárra, 23 órakor indult el Mórra, 18-án 1 órára érkezett lakására. Reggel 5 órakor letartóztatásba került. 6.- Mennyi autuó! Hovaá a rossebbe mennek ennyen? - morgott Kityöri Ferkó a Rókacsárda előtt. - Ászt a székiért meg majnem elütik, a! Nem a Muanaár Sanyi gyün a szekieren azzuó a idegennyee? A hoffer Lajos meg foggy a a lüöcsöt a bringaájaáruó. Jua Mari, it vagy? Gyün a Sanyi a hoffer Lajossuó! Gyün a Muanaár a foradalombuó. Molnár Sanyi végigállta a négyórás vonatozást, a vécé ajtajához prése- lődött, még a vagonok mindkét oldalán is utaztak a menekülők a jeges szélben, gémberedett ujjúkkal fogódzkodtak, tekintetük a borús horizont unalmába veszett. A pályaudvaron megkérdezték tőle - Maga is? - Nem. Én hazamegyek. - Nem kell itt titkolózni. Mindenki megy nyugatra. - Elzsibbadt sebesült lába, különvált tőle, majdnem olyan idegen, tompa és bizonytalan, mint sebesülésekor, súlyát a jobbikra állította, s ha a szédülés környékezte, leült a klozeton, amíg nem kopogtak. - Hé! - S mikor a kijárathoz tolta, nyomta magát, akkor vették tudomásul a többiek, hogy mégsem tart velük, kényszeredetten adtak utat, lekászálódott a lépcsőzök válla között, magasból kereste lábával a földet, a menetiránynak háttal bőröndjére esett. Erre figyelt föl a sorompó mögött várakozó kocsis, s amint biceg az a 1072
