Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 11. szám - Szeli István: A teljesség igényével (Keresztury Dezső: Mindvégig) (kritika)
meríthetetlen tárházát látja művében: „Őrá hivatkozik a nyelvész, munkájából veszi példáit a stilisztika, verstan, poétika; megállapításait hirdeti az irodalomtörténetíró, tanul tóle a műbíráló és esztétikus, fordításai és erről adott tanítási leckék a műfordítóknak.” (Keresztury a „lélekömlés” versbeli „szabad csapongására”, „disszonanciájára”, „törmelékességére”, az élmény szeszélyesen kavargó „asszociációs fény-árnyék ködére”, „villódzására” figyelmeztet, mint korántsem mintaszerű elemekre.) Péterfy Jenő és Riedl Frigyes tanulmányaiban már majd fél évszázaddal Voinovich előtt feltűnnek ugyan olyan vonások is a változhatatlannak hitt portrén, amelyek bizonyos mozzanatokban eltérnek a fenti sémától (epikájának rejtett lirizmusa a Jelki katasztrófa” iránti érzékenysége, pszichológizmusa stb.), de az összkép továbbra is őrzi a szabványos vonásokat. Még a Nyugat első nagy nemzedékének esztétikai palotaforradalma sem tudta megmásítani az Akadémia és az iskolák által kodifikált költői jellemképet. Jóllehet paradoxonként hangzik, Adyék mégis többet tanultak tőle, mint valamennyi tehetségtelen epigonja, mert poézisének éppen azt a rétegét hozták felszínre, amelyre Gyulai iskolája mint a nemzet költőjéhez méltatlan, majdnem restellni való bagatellre tekintett a reprezentatívnak tartott epikával szemben. A „tempózó” Arany ellen berzenkedő Ady szava érte s nem ellene hangzik, a nemzeti rezervátumból való kimentése érdekében. A lírikust perli vissza: a hősi pózba merevített epopeia-író helyébe a „visszatartott, önmaga előtt rejtegetett lírikust” állítja, aki „boldogabb ember lett volna, ha nem Eteléék és Budáék által, de önmaga által s önmaga belső eposzaival nyilatkozhatik.” De még így, parádés szerepére kárhoztatva is csak köszönet illeti, mert noha „az ő birtokán évtizedekig csupa gaz termett a kis bérlők lelketlensége miatt, azért is Aranyé a hálánk. Mi várt volna irtásra, s mi adott volna forradalmi reakcióra okot s mi csinálta volna meg a fiatal Magyarország irodalmát?” Másféle megközelítéssel ugyan, de Babits is az epika kérge alatt rejtőző szenzibilis lelket fedezi fel benne, a „betegesen abnormis zsenit”. Egybevág ezzel Kosztolányi felfogása is az Öszikék költőjéről, akinek a verse „a fájdalom mosolyát és görcsét, az elfojtott sikolyt és az utcalármát, az idegrendszerek bomlását” fejezi ki. A „népnemzeti” Arany revíziója azonban nem ebben az irányban folytatódott, hanem egy neokonzervatív szemlélet jegyében, az osztályharcos „népi-plebejus” ideológia és a szocialista-realista esztétika verdiktje alapján, amelynek modelldarabja a Toldi-centenáriumra időzített Lufeócs-tanulmány. Ez az interpretációs minta az önálló Arany-vizsgálat több évtizedes bénulásának lesz az előidézője az akadémiai irodalomtörténeti munkálatoktól kezdve az iskolai olvasókönyvekig, sőt függetlennek látszik a vasfüggönyös ideológia beha- tároltságaitól is. Kuriózus példája lehet ennek a magát a zsdanovi irodalomszemlélet kényszereitől mentesnek deklarált jugoszláviai magyar irodalomoktatás fórumának egy módszertani eligazítása, amely a negyvenes évek két nagy epikai alkotásának iskolai értékelésére ad utasítást: „János vitéz és Toldi is annak az új, feltörő társadalmi osztálynak a vonásait, gondolkodásmódját és erkölcsi tulajdonságait idézik elénk, melyek a dolgozó és elnyomott parasztságban rejlenek. Ennek az elnyomott és kizsákmányolt osztálynak a felszabadítása, »emberré levése« - csak akkor következhet be, ha a fennálló társadalmi rendszert felszámoljuk, ha a feudális társadalmi viszonyokat megszüntetjük, ha a paraszt gazdasági és politikád elnyomatásának minden formája ellen állást foglalunk.” Ugyanitt olvassuk az Ószikékről a következőket: „Itt jutott el Arany a feudalizmusba belenövő kapitalista társadalom belső ellentmondásainak átfogó költői ábrázolásáig.” Nemcsak az idézett mondatok, hanem a szöveg egészének a hivatkozási alapja és fogalmi készlete is, az esztétikai tudat nagyfokú deformáltságának a példája, s annak bizonyítéka, hogy az ideológiai fogantatású esztétikai gondolkodás genetikai rendellenességeiről van szó, amit nagyvonalú politikai deklarációval nem lehet orvosolni. Érthető tehát, de aligha igazolható az az indulatosság, amellyel az új irodalomesztétikai irányzatok mai jugoszláviai hívei is elutasítják az olyan eljárásokat az opus értelmezésében, amelyek nem pusztán a versszövegből indulnak ki, s nem azt 1053
