Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 11. szám - Szeli István: A teljesség igényével (Keresztury Dezső: Mindvégig) (kritika)
SZELI ISTVÁN A teljesség igényével KERESZTURY DEZSŐ: MINDVÉGIG Bármennyire igyekszem, sehogy sem sikerül arra bírnom magamat, hogy Keresztury Dezső Arany-monográfiájának mérlegelését, akár csak bemutatását is, csupán szakmai feladatként fogjam fel: szigorúan a könyv tényanyagára, szerkezeti felépítésére, részeinek arányára szorítkozzam; az Arany-kép hitelességének a kérdését firtassam, figyelmemet a portréfestő technológiájára, ecsetkezelésére, színeire, ámyalóerejére - munkája összhatására összpontosítsam. Olvasás közben egyre azt veszem észre, hogy a monográfia lapjairól nem a költő tekint rám, hanem a könyv szerzője; az ő hangját hallom, az ő gesztusait látom az idők és terek távolán át. Sietve teszem hozzá: korántsem az ó hibájából, ha ugyan egyáltalán valamilyen hibáról lehet itt szólni. Persze ez alig válhat dicséretére egy olyan értekező írásműnek, amelynek köztudomásúan az a legfontosabb ismérve s egyben követelménye is, hogy vizsgálata tárgyát a tudomány objektív eszközeivel s elfogulatlanul elemezze, kizárva az ábrázolásból minden alanyi mozzanatot, ami a tárgyszerűség rovására lehet. S ugyancsak ilyen tárgyszerűnek kell lennie a portréról alkotott értékelésnek is. Mentse azonban e sorok írójának alig menthető alanyi hangvételét, hogy számára Keresztury monográfiája nemeseik „szöveg”, ö maga pedig nem pusztán „a szerző” a szó hűvös-közömbös hangulati együtthatójával, hanem olyasvalaki, aki a recenzens szakmai indításához, irodalmi és esztétikai szemléletének kialakításához elhatárolóan fontos ösztönzésekkel járult hozzá. Kevés híján fél évszázaddal ezelőtt abban a szerencsés helyzetben lehetett ugyanis a recencens, hogy a Horváth János nevével fémjelzett proszemináriumon éppen Keresztury Dezső kalauzolásával ismerkedhetett a régi magyar irodalom jeleseinek nemcsak szövegeivel, de lelki formájával, szellemiségével, egyéniségük jegyeivel is. Keresztury az ő olvasatukra tanított a szó mindkét értelmében: nyelvi megnyilatkozásuk stílformájának és szemantikájának az ismeretére, de szavuk lexikális jelentésén és alaki sajátságain túl emberi tartalmaik fölismerésére is. Távol álltak tőle az iskolamesteri sémák, a métier fásult rutinja és módszertani kimértsége, annál inkább áthatotta a tárgyból merített alkotói ihlet, ami egyetemi óráin spontán beszédfordulatainak oly sajátos színt kölcsönzött. Akkor talán még ó maga sem volt egészen tisztában azzal, hogy a Horváth-szeminárium az elme és a szellem olyan műhelye és gyakorlótere volt résztvevői számára, amely az elkövetkező évtizedek alatt a lélek és az értelem legkeményebb próbái ellen is több-kevesebb védettséget nyújthatott. Mert ha csak a maga területén, módján és eszközeivel ugyan (elsősorban az irodalomnak mint autonóm tudatformának az elfogadtatásával), mégis a független értékelés és ítéletalkotás igényére nevelte, s talán a szellemi elnyomorodástól is sikerült megóvnia hallgatóit az ordas időkben. Mindennek a fólidézését az teszi időszerűvé, hogy a véglegesen megformált, „szöveggé” lett Arany-monográfiában is az „olvasat” másodikul említett jelentését érezzük hangsúlyosabbnak. Benne ugyanis nem Arany költészetének a rendszertana, versstruktúrája, alaki jellegzetességei kerülnek előtérbe, hanem a költő lelki formája, erkölcsi világa, magatartás-változásainak oka és értelme. 1051
